Vajon divatkövetés, hiánypótlás vagy pozitív diszkrimináció eredménye, hogy az elmúlt két-három évben megnőtt a figyelem a nőművészek, női művészek sorsa és értéke iránt, a múzeumokban éppúgy, mint az aukciós házakban? Ma már elmondható, hogy a nyugati múzeumok gyűjteményeiben jelentősen megváltozott a férfi és női művészek aránya (gyakorlatilag a nulláról indultak a nők), és ez nyilván örvendetes, a számlálás és a nemi szempontú statisztika mégis kicsit zavarba ejtheti az embert. Martos Gábor műkereskedelem-elméleti kötetei többnyire nem is adnak választ a felvetett, általában provokatív kérdésekre, ellenben tetemes mennyiségű adatot tárnak az olvasó elé, hogy ki-ki a maga módján értelmezze azokat.

Igazán nem természetes egy olyan intézménynek a születése és gyarapodása, amelyiknek minden műtárgya az intézménytől több ezer kilométer távolságból származik. Éppen ezért különösen érdekes a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum centenáriumi kiállítása, hiszen lényegében a szerzés, gyarapodás stációit veszi sorra, végig utalva arra a politikai és társadalmi környezetre, amelyikben mindez lehetséges volt, rendszerenként egészen különböző módokon és módszerekkel.

Az a megtiszteltetés érte lapunkat, hogy egy blogbejegyzésünk egyik mondatára reagálva egy felirat elhelyezésével reagáltak a kurátorok. A balatonfüredi Vaszary Villában látható Menedék a tüdőszanatóriumban című, a Levendel-gyűjteményt bemutató kiállításon egy ágy elhelyezésének okán és célján töprengtünk. Íme a nagyon is elfogadható és világos magyarázat:

Mit érez HIÁNYnak a maga területén? A MúzeumCafé körkérdésére tizenegy múzeumi szakember válaszolt, igazgató, középvezető, régész, művészettörténész, restaurátor, múzeumpedagógus, történész, levéltáros, országos és vidéki múzeumok munkatársai. A lap most megjelent száma a múzeumi szakma, örökségvédelem hiányosságainak feltárása mellett megszűnt intézmények, elveszett műkincsek és gyűjtemények után ered.

A világ legzsugoribb embere adóelkerülés céljából vásárolt hihetetlen értékű műkincseket - ez a kép alakul ki a nézőben a hárombetűs mozicsatorna most vetíteni kezdett sorozatában, a Bizalomban (I.) J. Paul Gettyről. Ahogy minden mozi, ez is kicsit sarkosan fogalmaz, a szórakoztatás és megrendítés érdekében, ám nagyjából ez volt a valóság az olajmilliárdosról fennmaradt emlékezések szerint. A storyline az elrabolt unoka utáni hajtóvadászat, a díszletet a hetvenes évek Rómája és Getty angliai kastélya adja. Főszerepben a zseniális Donald Sutherland.

A Levendel-gyűjtemény ismert, több kiállítás és katalógus is bemutatta, az anyag egy része múzeumi letétben, a Fővárosi Képtár van. A napokban Balatonfüreden nyílt kiállítás alapvetően más irányt vett a korábbi kiállításokhoz képest: a gyűjtő és nem a gyűjtemény került a középpontba. Nyilván most jött el az ideje, hogy már a hetvenes-nyolcvanas évek is magyarázatra szoruljon.

Mezei Gábor művészcsaládba született: anyja, Hauswirth Magda a harmincas évektől a hetvenes évekig portrékarikatúrák százait készítette a kor ismert színészeiről, művészeiről, apja, Pán Imre színházi újságíróból lett az avantgárd egyik központi figurája, az Európai Iskola alapítója, a csoport kiállításainak helyet adó Művészbolt vezetője. Hogyan lehetett ilyen háttérrel Makovecz Imre belsőépítészeként az organikus építészet formai követelményeihez alkalmazkodni? Hogyan tudja feldolgozni egy alkotó, hogy a munkái lassan megsemmisülnek? Milyen felelősséggel jár a Pán-Mezei-féle szellemi és tárgyi hagyaték gondozása?

Bár a Füst Milán Fordítói Alapítvány műtárgyanyaga több közgyűjtemény látókörébe is került az elmúlt évtizedekben, végül mégis a műkereskedelemben kötött ki 32 festmény és grafika. A Kieselbach Galéria ma esti árverésén mégis jutott a múzeumoknak egy-egy alkotás: a Magyar Nemzeti Galéria Berény Róbert Weiner Leó portréját, a Petőfi Irodalmi Múzeum ugyancsak Berény Füst Milán portréját vásárolta meg 65, illetve 14 millió forintért. Mindkét múzeum az elővételi jogával élt (amit a helyszínen tartózkodó főigazgatók jeleztek), hiszen a művek védettek voltak.

Egy muzeológiai folyóiratnak alapvetően nem faladata a kereskedelmi galériák programjaira felhívni a figyelmet, de megteszi önszorgalomból, hiszen egyszeri és megismételhetetlen tárlatok nyíltak és nyílnak mostanában, ettől kezdve pedig teljesen mindegy, ki vagy mi a fenntartó.

A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby's a Férfi vörös zászlóval című festményét.