Nagyjából egy évszázada kerültek a képtárak, képzőművészeti múzeumi gyűjtemények perifériájára a 19. század második felében oly népszerű és elengedhetetlennek tartott gipszgyűjtemények. Mégis egyre több helyen nyílnak újra ezek a kiállítások: többek között Berlinben, Moszkvában, Párizsban, Londonban, és pillanatokon belül Komáromban. Építészeti és belsőépítészeti bravúr, okos és látványos kiállítással a Csillagerődben.

,

Másnak nyaralóhely, egy kulturális folyóirat számára számtalan kutatási témát kínál: a MúzeumCafé 78. számában megjelent írások térben és időben is "körbejárják" a Balatont.

Úgy tűnik, hogy Christo mégsem áprilisban csomagolja be a párizsi Diadalívet, ezzel pedig gyakorlatilag dől a Pompidou közeljövőre tervezett programja, de látnivaló így is lesz bőven a honfitársaink által e célból legszívesebben felkeresett nagyvárosokban.

Miután Napoleon elfoglalta Bécset, I. Ferenc császár Komáromban lelt menedékre, ahol egy komolyabb erődrendszer kialakítását kezdeményezte. Így az Óvár és az Újvár mellett három erőd is elkészült (volna): a Monostori, az Igmándi és a Csillagerőd. A történelem fordulatai úgy hozták, hogy ezek közül kettő is kapcsolatba hozható a Szépművészeti Múzeum klasszikus szobormásolatának gyűjteményével.

Az egykor volt Fővárosi Képtár gyűjteményét 1953-ban "lenyelte" a Szépművészeti Múzeum, így lett esély arra, hogy komoly modern magyar anyaggal indulhasson 1957-ben a Magyar Nemzeti Galéria. Ám két évvel később a fenntartó makacsul újra gyűjtésbe kezdett és időnként még nagyobb anyagi támogatással is, mint például az MNG, folyamatos gazdagodásnak indult, mondhatni újjászületett a Képtár, méghozzá komoly kortárs anyaggal. A BTM budavári épületében mérföldkőnek tekinthető kortárs kiállítások nyíltak, mely programot a nyolcvanas évek végén a Kiscelli Múzeum templomtere folytatta. Ez a kiindulópontja a Képtár 1971 - Párhuzamos különidők kiállításának.

Hogy Leonardo szobrászati életműve nem csak elméletben létezik, abban jelentős szerepe van a "budapesti Lovasnak" - ez a bronz kisplasztika áll jelenleg a legközelebb ahhoz, hogy az itáliai mesterhez kössék a szakértők. Az elmúlt évtizedekben annyi fordulat történt a műtárgy attribúcióját illetően, hogy éppen itt az ideje a számvetésnek. Az apropót a Szépművészeti Múzeum újranyitása, az ugyanekkor nyíló kamarakiállítás adja.

Írásunk címét egy feledésbe merült költőtől, a Kortárs folyóirat egykori rovatvezetőjétől, a Szentendre krónikásaként is emlegetett Szeberényi Leheltől kölcsönöztük, akinek éppen ezzel a címmel jelent meg a naplója 1977-ben, az illusztrációkat pedig az a Szántó Piroska készítette, aki számára az ÉDEN ugyancsak Szentendrét jelentette, ahol élete egy tekintélyes, feltehetően a legvidámabb részét leélte. A harmadik Art Capital ma nyíló kiállításaival ugyanezt a harmóniát hozza vissza a városba - az Édenkert nyomában címet viselő rendezvénysorozat a kert, mint központi téma köré épül.

Milyen szobrok bújnak meg az Epreskert lombjai között? Melyik csodálatosabb: Monet kertje vagy a művek, amelyeken megörökítette? Válhat-e pihenőparkká egy temető? Hogyan lett a szigligeti Esterházy-birtokból az irodalom kertje? Milyennek képzelte el Nebbien Henrik a Városligetet a 19. század derekán? Milyen sors vár a védett és védendő kertekre, kastélyparkokra Magyarországon? A MúzeumCafé 61. száma a tájjal mint műemlékkel foglakozik, emellett természetesen számos egyéb témát is feldogoz a hazai és nemzetközi muzeológia világából.

Az olasz sajtó egy fontos évfordulóra emlékezett a hétvégén: 1972. május 21-én egy őrült magyar megtámadta Michelangelo Piétáját a Szent Péter bazilikában. Bár a kalapács nyomait eltűntették, a golyóálló üveg, ami mögött ma az alkotás látható, minden nap emlékeztet "honfitársunk" hőstettére.

A Szabadság tér oldalában felállított irredenta szobrok árnyékában kezdődtek a március 15-i ünnepségek 1927-ben. A fennmaradt híradófelvétel szerint a műsor hangsúlya az elveszített vármegyék jelképes jelenlétén lehetett, erre utal az elcsatolt területek allegóriáját ábrázoló szobrok megkoszorúzása, mielőtt a tömeg az ünnepségek szokásos helyszínére, a Múzeum-kertbe vonult. Itt annak a legendája határozta meg a programot, ami a jelenkorit is, mely szerint Petőfi a múzeum lépcsőjén szavalta el a Nemzeti dalt: egy atillába öltözött, kócsagtollas fejfedős színész szavalt lendületesen a kiskörutat is megöltő tömeg előtt. A nép ezt követően a Petőfi-szoborhoz vonult, ahol a társadalmi szervezetek koszorúztak.