Hála Rockenbauer Zoltánnak, egy kicsit színesebb és objektívebb képet kaphatunk Boncza Berta, Csinszka ihletet adó művészkapcsolatairól, mint az általa is gyakran példaként felhozott Alma Mahleréről, akiben számtalan a közös vonás Ady és Márffy feleségével, ám míg Alma Mahler - a saját naplója szerint - tankként tört be a művészek életébe, ahol többé nem volt helye más asszonyoknak, addig Csinszkának el kellett fogadnia az ellenlábasok ellenérzéseit.

Merészebbek az év kiállításaként emlegetik a Petőfi Irodalmi Múzeum "Maradni szégyen, veszni borzalom" című tárlatát, amely az első világháború centenáriuma alkalmából állt össze és tart nyitva jövő januárig. A tartalom órákig böngészhető, a látvány pedig mellbe vág.

Rockenbauer Zoltán kötete, az Apacs művészet úgy indul, akár egy Dan Brown regény: egy hölgy holttestét találják meg, aki az előző este két férfival távozott egy kiállításról. Ezt követően kiderül, hogy ez a hölgy mélyebb kapcsolatban állt az akkori (1910 körüli) szellemi elit több tagjával, a kiállítás a Nyolcaké volt, ahol aznap este Bartók muzsikált. Aztán nem egy krimi folytatódik, hanem egy alapos, de nem kevésbé lebilincselő tanulmány a magyar szellemi modernizmus számos műfajáról és rétegéről, ahol mindenki hatott mindenkire, mindenki kapcsolatban állt mindenkivel, olyan volt ez a világ, mint egy intellektuális szappanopera.

Ezt a kérdést nem csak Rockenbauer Zoltán tette fel a Petőfi Irodalmi Múzeum Csinszka-kiállításának megnyitóján, hanem nyilván mindenki, attól a pillanattól kezdve, hogy a nevezett hölgy ("múzsa") elcsavarta az addig menthetetlenül agglegénynek látszó Ady fejét, de Babits és Márffy sem tudott neki ellenállni, pedig egyébként ők sem adták magukat könnyen. A PIM kiállítása talán segít megfejteni a rejtélyt, vagy legalább néhány kulcsot ad hozzá.

A néhány évvel ezelőtt elhunyt Kerényi Ferenc irodalomtörténészről mondták, hogy annyira ismerte Petőfi életét, hogy legfeljebb három nap lehetett a költő életében, amivel Kerényi nem volt pontosan tisztában (nyilván az utolsó volt az egyik). Egy irodalomtörténész, ha igazából beleássa magát egy író életébe, akkor annak egyre mélyebb rétegeibe jut, egyre több apró, az irodalomtörténet egésze szempontjából talán nem is lényeges epizódot, adatot ismer meg, már-már családtaggá válik a kutatott szerző, a fennmaradt művek, dokumentumok mellett minden egyes tárgyi emlék az egész élet és életmű megértését szolgálja.