Az utókor általában két történetét szokott hallani Aradi Nóráról: hogy kíméletlen volt ÁVH-s alkalmazottként és hogy rendkívül okos volt, döntésekben időnkén váratlanul nyitott művészettörténészként, retrográd szemlélete ellenére. A szocialista képzőművészet jelképei című kötete ezek közül csak a retrográd szemléletet támasztja alá, legalábbis az azonos című, a Centrális Galériában most megnyílt kiállításon kitett idézetek alapján.

Úgy tűnik, hogy a forradalom hatvanadik évfordulója számtalan, eddig ismeretlen műtárgyat, festményt, fotót, grafikát, szobrot csalt elő az intézményi raktárak, családi padlások mélyéről. Eddig meg kellett elégednünk az eseményeket megörökítő, jól ismert fotókkal, most pedig soha nem látott képzőművészeti alkotások kerülnek a nyilvánosság elé, kicsit átformálva, árnyalva mindent, amit 1956-ról eddig tudtunk. A Nemzeti Múzeum kiállításán is a grafikai anyag kapott hangsúlyt, a Képző kiállítása pedig már maga egy intézményi önreflexió, az egyetemnek az 1945-től a forradalomig, megtorlásig tartó időszakával.

Eltörölni a művészeti pluralizmust, az egyetlen érvényes irányzatot meghirdetni és elfogadni - ezt megtette a művészetpolitika egy pillanat alatt 1949-ben. Egy szovjet kiállítással megmutatták, hogy milyen az érvényes művészet, ám nem ártott egy magyar előkép is: ez volt Munkácsy a szocialista realizmus számára. A propaganda aztán egészen Kínáig elért…

A tudományos-ismeretterjesztő csatornák kínálatának légyege ma két szóval jellemezhető: mítoszépítés és mítoszrombolás. György Péter legújabb, a korai Kádár-rendszer kultúrpolitikájának néhány fontos epizódját elemző kötete (A hatalom képzelete) mindkettőre vállalkozik, hiszen lesajnált vagy elfeledett epizódokat, szereplőket emel ki, másokról pedig feltárja, hogy semmi sem volt úgy, ahogyan látszott.