A nemzetközi kiállítások zárásának időpontját szinte lehetetlen csúsztatni, hiszen a művek egy részét (vándorkiállítások esetében az egészet) már máshol várják. A ritka lehetőséget most kihasználja az MNG, és egy hónapig meghosszabbítja a Picasso-kiállítást, hiszen megteheti: az anyag erre a helyre lett összeállítva, elsősorban egy olyan múzeum anyagából, amelyik ezt a döntést meghozhatta, illetve a kérésnek eleget tehet.

Mivel az utóbbi napokban már délután négy óra után nem lehetett jegyet eladni a kiállításra, a „borszerdákra” a meghirdetés időpontjában beteltek a helyek, világos, hogy az eddig bő százezer látogató jóval kevesebb annál, mint ahányan kíváncsiak a budapesti Picasso-válogatást.

Az alkalmat kihasználva emlékezzünk meg a párizsi avantgárd egyik legfontosabb társasági eseményéről, amelynek sajátos rekonstrukciója az egyik legviccesebb jelenet a Picasso kalandjai című filmben: a Picasso (vagy akkori barátnője, Fernande) által Henri Rousseau tiszteletére adott est a Bateau-Lavoirban, a Montmarte talán legismertebb műteremházában. A történetet azért vesszük elő, mert talán az egyetlen közös képen, ami a két épületrésszel odébb, az MNG C-épületében látható kiállítás főszereplőjéről, Modiglianiról és Picassóról készült, szerepel egy bizonyos André Salmon is, aki szintén részt vett a különös programon, de mással is beírta magát a művészet történetébe.

Tehát Fernande Olivier volt a háziasszony, a félszeg vámtisztviselőt, Henri Rousseau-t pedig Appollinaire vette rá, hogy egyáltalán megjelenjen a tiszteletére rendezett eseményen. Ott volt a már teljesen részegen érkező festő, Marie Laurencin, valamint Gertrude Stein és bátyja, a társaság legjobb vevői. Az étel egy másik műteremben, Max Jacobnál főtt, aki – mivel Picassót kevésbé szerette – nem vett részt az ünnepségen, de szobáját a társaság rendelkezésére bocsátotta. Az esemény hírére megjelenő olasz énekeseket egy idő után kidobták. Kicsit késve ugyan, de megjelent Appollinaire, karján a kistermetű Rousseau-val, és miután mindent megettek, elkezdődött a programnak az a része, amelyiket Appollinaire nagyon szeretett volna: mindenki szavalja el az alkalomra írott versét. Amikor Salmon következett, felugrott az asztal tetejére, szavalni kezdett, megivott egy nagy pohár italt, amitől rettenetesen berúgott. Verekedni kezdett, súlyosan veszélyeztetve a műtárgyakat és Rousseau hegedűjét, mire a jelenlévők megpróbálták lefogni, elsősorban a hatalmas Braque és a rendkívül erős Picasso. Végül úgy tudták hatástalanítani, hogy bezárták egy üres műterembe.

Az estről a Picasso kalandjai című film mint álarcosbálról emlékezik meg, és valójában nem volt ott Pierre és Marie Curie, sem Caruso és Bell („a telefonfülke feltalálója”), nem beszélve Vilmos császárról és „bájos nejéről”, aki a filmben egy szekrény, sem Lenin, sem az ifjú Churchill. A verekedés itt Gertrude Stein és társalkodónője, Alice B. Toklas közötti féltékenység miatt tör ki, a végén pedig Rousseau hegedülni kezd, akár a valóságban, csak éppen nem szállt el, ahogy a filmben tette.

A furcsa bál éjjel háromkor ért véget, addigra Salmon magányában megrágcsált egy doboz gyufát, és amikor a társaság elindult hazafelé, a költő üvöltve lerohant a hegyről.

Az 1969-ben elhunyt André Salmon persze másról is nevezetes: az általa rendezett kiállításon, 1916-ban láthatta a közönség először az Avignoni kisasszonyokat, amelynek címét is ő adta, mivel az eredetivel (Le Bordel d’Avignon – Avignoni bordély) nehezen lehetett volna kiállítani…

(A képen balról jobbra: Modigliani, Picasso, Salmon)