A történeti fotográfia gyűjtése és feldolgozása idehaza évtizedekig jelentős terhet cipelt, mivel elsősorban a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtési területének számított, függetlenül a fotó technikájától, korától, készítőjétől. Stemlerné Balog Ilona a kötelező egyetemi gyakorlat időszakától máig egyetlen gyűjteményben dolgozott, húsz évig pedig vezette azt, amelyet hol Legújabbkori Történeti Múzeumnak, hol Magyar Munkásmozgalmi Múzeumnak, majd ismét Legújabbkorinak, ma pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának neveznek. Egyike a hazai fotó-muzeológia úttörőinek, akinek ugyanolyan fontos volt a Horthy-család dokumentumait megszerezni, mint az állampárt által negligált baloldali mozgalom, a Demény-frakció működéséről fennmaradt fotográfiákat. Kollégáival igyekezett minél több fotótörténeti kincset megszerezni a késő Kádár-kori műkereskedelemben, és itthon tartani a közgyűjtemény számára. Életpályáján keresztül egy sokak által félreismert múzeum történetébe is bepillantást nyerhetünk.

MC: A teljes pályád során ugyanabban a gyűjteményben dolgoztál, de az intézmény többször is változott.

Igen, olyan vagyok, mint a viccbeli Kohn, aki egész életében ki se mozdult Munkácsról, mégis több országban élt. De a fénykép – mint műfaj – megítélését és kutatási módszereit is sok változás kísérte a pályám alatt.

MC: Fotográfiát, fotótörténetet vagy fotómuzeológiát nyilván nem tanítottak annak idején. Valójában történésznek készültél?

Az egyetemen magyar–történelem szakra jelentkeztem, de elsősorban az irodalom miatt, akár tanítottam is volna szívesen. Mindig szenvedélyes olvasó voltam, Nagykanizsán, ahol érettségiztem, a városi könyvtárban nem kellett katalógusból választanom, beengedtek a könyvsorok közé. Normális gimnazista már akkor sem olvasta Eötvös József műveit – én igen. Az egyetemen azonban az első két év irodalomtanítása nem váltotta be a reményeimet, így többedmagammal jelentkeztünk az 1963–64-es tanévben elsőként elindított újkori muzeológia szakra, amelynek Léderer Emma professzor volt a gazdája. Négyünket választottak, velünk indították el.

MC: Volt ennek a szaknak politikai töltete?

Nem hiszem, ez inkább a hazai múzeumi rendszer átszervezésével volt összefüggésben, ami akkor zajlott éppen, és kereslet lett az újkori muzeológia iránt. Még 1957-ben létrehozták a Legújabbkori Történeti Múzeumot a József nádor téren, a Gerbeaud oldalával szemben. Ennek alapja egy pártintézmény, az 1948-ban alapított Magyar Munkásmozgalmi Intézet múzeumi alosztálya volt. A Nemzeti Múzeumból csak a fényképgyűjtemény került át az új intézménybe, az is csak később. Kiállítóhellyel nem rendelkezett, de rendezett kiállításokat például a Nemzeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Műcsarnokban. Amikor 1964-ben az első nyáron odakerültünk gyakorlatra, nagyon érdekes társaság fogadott. Horn Emil rengeteg fantasztikus kiállítást rendezett, sokat utazott, hogy külföldi példákat lásson, ugyanakkor közismerten nagyon rendetlen volt. Ott dolgozott Szikossy Ferenc, az ő erőssége a gyűjteményépítés volt, de a renddel ő sem nagyon törődött. Mindketten a fényképtárban dolgoztak, ám én először a plakátgyűjteménybe kerültem. Az intézetben olyanokkal is találkoztam, akiket 1956 után éppen ide tettek félre, mint Vígh Károly vagy Győrffy Sándor, nagy megtiszteltetés volt egy fiatalnak közöttük dolgozni. A következő nyáron a fényképtárba kerültem, ezt Szakács Margit vezette, akit 1964-ben a Nemzeti Múzeum teljes fényképanyagával idehelyeztek. Az időhatárt valahol a 19. század közepén húzták meg a két múzeum között, tehát nem munkásmozgalmi gyűjteménynek, hanem egy történeti gyűjteménynek indult, a fénykép pedig teljesen beleillik a korszakba. Tehát így került át Szakács Margit, ő pedig kiválasztott engem, így az egyetem elvégzése után hozzá kerültem: a két nagyvonalú férfiember mellé nem árt valaki, aki rendet tart. Margit embernek is kiváló volt, muzeológusnak is. Fényképpel előtte csak Fejős Imre foglalkozott. A fotó egyik lényeges tulajdonsága, ami megkülönbözteti a legtöbb múzeumi tárgytól, hogy tömeges, hihetetlen mennyiségben létezik, így amikor Fejős a Parlamenti Múzeumból a Nemzeti Múzeumba került, 1949 végén, óriási mennyiségű fényképanyagot talált, átszervezett minisztériumok, ipartestületek, megszűnt sajtótermékek fényképeivel szembesült a Történelmi Képcsarnokban. Margit 1956-ban került oda, és ő kezdte el módszeresen rendezni a gyűjteményt, azt az utat követve, ahogy Rózsa György a festményeket, Wilhelmb Gizella a grafikákat rendszerezte: portré, csoportkép, városkép, viselet, eseménytörténet – ez utóbbi kronologikus rendben volt. Amikor a két gyűjtemény egyesült, és Margitot áthelyezték a Legújabbkori Történeti Múzeumba, az eseménytörténet tematikus egységeket kapott, hogy jobban ki tudják szolgálni a kutatókat. Ott alakult ki a végleges vagy legalábbis máig bevált szisztémája a rendszerezésnek. Akkor még minden eredeti fényképet a kutató kezébe kellett adni, csak a nagyméretű vagy a különleges technikával készült, például porcelánra felvitt fotográfiákról volt fényképes leírókarton. A fehér pamutkesztyű sem jutott még eszünkbe, csak a nyolcvanas évektől tudtunk erre figyelni, ahogy a csomagolóanyagra is, hogy savmentes legyen a tároló tasak. A számunkra hozzáférhető külföldi szakirodalomban is csak a hetvenes évektől jelentek meg leírások arról, hogy milyen módon kell bánni a fényképekkel, különösen ha régi technikákkal készültek. Az intézményt 1966 nyarán nevezték el Munkásmozgalmi Múzeumnak. A szocialista országokban mindenhol voltak párttörténeti gyűjtemények, szerintem egyszerűen azért nevezték el így a gyűjteményt, hogy kövessük a trendet.

MC: Megtévesztő az elnevezés, hiszen a legújabb korban voltak időszakok, amikor a munkásmozgalom nem kapott vagy kaphatott különösebb szerepet.

Így van, és a múzeum vezetése is tágabb körben gondolkodott. A Nemzeti Múzeum sem kezdte el másnaptól gyűjteni a saját kora vagy a közelmúlt anyagát, hiszen egy másik intézményt bíztak meg ezzel. Amikor a Várban 1975-ben és 1977-ben megnyíltak a nagy kiállítások, nem kizárólag a munkásmozgalom, hanem tágabb értelemben a munkásság történetét is bemutatták. Voltak enteriőrök, munkáslakások berendezve, például századfordulós vagy az ötvenes évek sztálinvárosi lakása, autentikus tárgyakkal. Voltak kötelező feladataink, a „megrendelés” a pártközpontból és minisztériumból egyaránt érkezhetett. A környező országokban voltak hasonló tematikával foglalkozó testvérmúzeumaink, a proletár internacionalizmus jegyében kellett fogadnunk a rémesebbnél rémesebb kiállításokat, a mieinket is fogadták külföldön. Emlékszem a Román Kommunista Párt valamely évfordulójára rendezett kiállításra, érdektelen, apró tablók érkeztek, amelyek kiállítva gyakorlatilag elvesztek a nagy aulában. Ezeken a kiállításokon mindenki röhögött, közönséges halandó pedig fel sem jött megnézni. Voltak érdekes munkák is, a szakszervezetek évfordulóiról megemlékező kiállítások, hiszen a szakszervezet a két háború között egészen mást jelentetett, és nagyszerű fényképanyagot gyűjtöttünk össze Jalsovszky Katival a Láng Gépgyárban, a Csavargyárban vagy a MÁVAG-ban. A Vasas Szakszervezet kiállítását én rendeztem. A legszigorúbb kontrollt Nemes Dezső, a Párttörténeti Intézet igazgatója gyakorolta, az előzetes megtekintés során mindig levetetett valamit, de erre felkészültünk, szinte készakarva tettünk ki valamit, amin Nemes fennakadhat, mert ő így tudta érzékeltetni a fontosságát. Horn Emil, aki a legtöbb kiállítást rendezte, derűsen fogadta ezeket a kötözködéseket. Hogy őszinte legyek, pontosan tudtuk, hogy mit lehet kitenni, és mit nem. A nyolcvanas évektől fogytak a kötelező feladatok, végre volt mód a saját terveinket megvalósítani. Az első ilyen kiállítást 1984 nyarán nyitottuk régi városképekből, 1988-ban A fotográfia első száz éve című kiállításunk nyílt meg. Az emberek nehezen azonosították be a régi nevet és az új programot, hiszen ekkor még Munkásmozgalmi néven működtünk. A rendszerváltás követően, már Legújabbkori néven még tágabbra nyitottuk a kaput, erre lehet példa Peterdi Vera kolléganőm 1992-ben rendezett A nagyvárosi háziasszony birodalma című tárlata. A holokauszt-emlékkiállítások összeállítása is a mi feladatunk volt, az 1984-es még nálunk volt a földszinten, az 1994-est pedig szintén mi rendeztük, de már a BTM-ben, hiszen addigra ismét nem rendelkezett a múzeum saját kiállítótérrel.

MC: Kik voltak az intézmény vezetői?

Amikor a gyakorlati időszakomat töltöttem, Gerelyes Ede vezette, akit 1966-ban Esti Béla váltott. Ő hallatlanul korrekt, józan gondolkodású ember volt, nemcsak hogy hagyott minket dolgozni, de megteremtette hozzá a feltételeket. Szikossy Ferenc már a nyolcvanas évek közepén vette át a múzeum vezetését. A József nádor térről először a Szentháromság utcába kerültünk, de ott sem volt mód kiállításokat rendezni, csak a budavári palota „A” épületében, ahová 1974-ben költöztünk. Nem a nosztalgia mondatja velem, de igazán demokratikus légkör uralkodott a múzeumban. Tabuk is alig voltak, hiszen Nagy Imre képe is látható volt a kiállításon, persze nem az 1956-os szerepvállalása, hanem a földosztás kapcsán. Persze a gyűjteménygyarapítás szempontjából nem volt mindig előny a Munkásmozgalmi Múzeumot képviselni, sőt ahogy közeledett a rendszerváltás, egyre inkább hátrány lett.

MC: Arról nem is beszélve, hogy jelentkezett egy konkurens intézmény, az 56-os Intézet.

Nagyon szépen együtt tudtunk működni. Rainer M. János járt hozzánk kutatni kezdő történész korában. Ha valaki jobban megismerte a gyűjteményeinket, rájöhetett, hogy ugyanolyan múzeum vagyunk, mint a többi. Sem az LTM, sem az MMM nem volt pártintézmény. Volt szerencsém megtapasztalni a másik oldalt is, a felhasználó szemével nézni a gyűjteményt, hiszen amikor 1980-ban létrejött a História című folyóirat, a képszerkesztője lettem. Glatz Ferenccel még az egyetemről ismertük egymást, felettem járt két évfolyammal. Volt a lapnak még a kezdet kezdetén egy pályázata, amelynek keretében családi fényképeket kértünk az olvasóktól. Igyekeztem ebből minél többet a múzeum fényképtárának megszerezni, őrzöm ennek a teljes levelezését. Akad levél, amelyben azt írják: nem is hitték volna, hogy ez a múzeum ilyen barátságos hangnemben levelez. Gondolom, azt hitték, hogy egy ilyen nevű intézmény nem kér szépen, hanem egyszerűen elvesz.

MC: Nem sokan foglalkozhattak Magyarországon fotótörténettel a hetvenes–nyolcvanas években…

A fényképtár a teljes magyar fotótörténetre, sőt a fotózás technikájának minden részletére kiterjedően gyűjtött, a legkevésbé a fotóművészettel foglalkoztunk, hiszen nem volt közöttünk művészettörténész, bár közülük is csak kevesen foglalkoztak ezzel a műfajjal. Talán Beke László, bár ő inkább az avantgárd iránt érdeklődött, Csorba Csilla is csak később, ő Szakács Margithoz járt ismerkedni a fotóval. Jalsovszky Katalin kolléganőm két évvel utánam érkezett a múzeumba. Margit megtanította nekünk, hogy a technika vagy a viselet milyen segítséget nyújt a fotó datálásához. Azt egyébként már a kezdet kezdetén tisztázta a múzeum vezetőivel, hogy a névváltoztatás dacára mi a teljes nemzeti történelmet gyűjtjük. Nem volt piac, ezzel a műfajjal kevesen foglalkoztak, ezért viszonylag kedvező helyzetben tudtunk vásárolni. Együttműködtünk a BÁV-val, hiszen nekik joguk volt külföldre kivinni műtárgyat, márpedig a fotó akkor már Nyugaton kelendő árucikknek számított. Margittal elértük, hogy áttekinthessük és felülbíráljuk, hogy mit visznek ki, de amit visszatartottunk, azt dollárért kellett megvásárolnunk. Nem volt egyszerű ügy, de legalább partnerek voltak. Van egy porcelán teáskészlet a gyűjteményben, minden darabján fotográfiával. Azt az Andrássy úton, az Opera közelében egy régiségüzletben látta meg valamelyikünk a kirakatban, dollárért. Természetesen meg kellett hozzá szerezni a pénzt. A hazai piacon nem nagyon volt konkurenciánk, a vezetés is belátó volt, ezért csaknem mindent meg tudtunk vásárolni, és ezért van itt a legjobb hazai fotótörténeti gyűjtemény, a kecskeméti sem gazdagabb nálunk. Vettünk sztereó akt dagerrotípiákat is aukción, nem hiszem, hogy ma már lenne erre lehetőség. Remek kapcsolatunk volt Soós Andrással, az egyetlen műkereskedővel, aki akkoriban még az Ofotért égisze alatt fotóárveréseket rendezett: előre megnézhettük az anyagot, és már a katalógusban védettként szerepeltek bizonyos tételek, amelyeket kinéztünk a gyűjtemény számára. Annak idején volt módunk megvenni azokat a dolgokat, amelyek ma már vagy fel sem bukkannak, vagy olyan áron, amennyiért egy múzeum nem tudná megfizetni.

MC: Volt feketelista, hogy milyen témák, nevek nem kerülhettek a gyűjteménybe?

Nem, és nem volt zárt anyagunk sem. A nyolcvanas években volt egy leirat a minisztériumból, hogy minden gyűjtemény határozza meg, hogy mi a zárt anyaga. A fotógyűjtemény – akkor már az én vezetésemmel – ellenállt ennek, mert semmi értelme korlátozni a kutatást. Magánember eleve nem jött kutatni, csak magbízással, cégek, intézmények jöttek, mint például egy könyvkiadó, amelyik eleve olyan kutatási engedélykérelmet adott be, hogy mit és milyen céllal keres nálunk, és mire szeretné felhasználni. Ettől kezdve a felelősség nem a miénk, hanem a felhasználóé. Ha valaki Szálasi képét, pontosabban annak a másolatát azért kéri el, hogy kiakassza és tüntessen előtte, az az ő baja, nem a miénk, akik természetesen Szálasi képét is őriztük, hiszen ő is a magyar történelem része. Ez nem egy panteon, ahová csak az arra méltók kerülhetnek be.

MC: A rendszerváltás után nem közvetlenül, hanem évekkel később olvadt a Munkásmozgalmi Múzeum anyaga a Nemzeti Múzeuméba.

Fizikailag később, papíron korábban. Még Glatz Ferenc volt a miniszter, amikor 1989-ben visszakaptuk a Legújabbkori Történeti Múzeum nevet. Azért abban az időben volt olyan elképzelés is, hogy a Dunába kéne vetni az anyagot, persze csak azok részéről, akik nem ismerték, akik azt hitték, hogy ezzel a párt csak a saját dicsőségét zengte. Annak örültünk, hogy a név megváltozott, mert egyre nagyobb terhet jelentett számunkra, de a gyűjtemény életveszélyben volt. Szikossy Ferenc nagyon helyesen úgy gondolta, hogy akkor védi meg a gyűjteményt és a munkatársakat, ha beszervezi egy nagyobb múzeum alá, így lettünk már 1989-ben a Nemzeti Múzeum filiáléja. 1995-ig működtünk ezen a néven, 1997-ben költözünk át, mert ekkorra tudták kialakítani a helyünket. Volt egy rövid időszak, még a rendszerváltás előtt, amikor Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Nemzeti Történeti Fényképtárának neveztük magunkat. A minisztérium 1987-ben kért egy szervezeti és működési szabályzatot. Mi, a fényképtár, úgy döntöttünk, hogy így határozzuk meg magunkat, hiszen az anyag a teljes magyar történelemre vonatkozik. Az igazgató nem húzta ki, a minisztériumban pedig vagy el sem olvasták, vagy már a kutyát sem érdekelte a dolog.

MC: Van a gyűjteménynek olyan részlete, amelynek megszerzését a személyes érdemednek tekinted, vagy legalábbis fontos szerepet vállaltál benne?

A Horthy család emigrációs időszakáról szinte egyáltalán nem rendelkeztünk anyaggal. Szikossy Ferenc valahol találkozott Horthy Istvánnéval, ha jól emlékszem, tárgyakról, relikviákról egyeztettek. Szóltam, hogy én is szeretnék tárgyalni vele a fényképekről, mert a fényképgyűjtemény erősen kiegészítésre szorult. Elkértem a címét, írtam egy levelet Portugáliába, semmi „főméltóságú”, hanem „tisztelt asszonyom” megszólítással, amire kaptam egy nagyon barátságos választ. Horthyné abszolút nem igényelte a bokacsattogtatást maga körül, legfeljebb tudomásul vette, mert a régiek így gondolkodtak, az újak pedig azt hitték, hogy így kell. A levél célja az volt, hogy amikor itt jár, nézze meg az anyagunkat, mert tényleg rengeteg fotó van a családról, Horthy Istvánról és róla is. El is jött a múzeumba, és a személyes találkozás során is kiderült, hogy kellemes ember. Akkor előálltam azzal, hogy sajnos a későbbi időszakból sok a hiányunk. Mondta, hogy vannak fényképei, ő maga is sokat fényképezett, így aztán küldött is néhány darabot, de meg is hívott magához, hogy együtt átnézzük az anyagot. 1995-ben voltam nála először, akkor egyedül, mindent át tudtam nézni, pár dolgot rögtön el is hozhattam, de sokat visszatartott azzal, hogy írja a visszaemlékezéseit, ezért ezekre még szüksége van. 1999-ben, miután leadta a könyve kéziratát, Ihász Istvánnal, a Történeti Tár vezetőjével együtt kimentünk, ő az iratanyagot nézte át, ezt pénzért meg is vette a múzeum. A fényképeket Horthyné ingyen adta, amiről kérte, másolatot készítettem neki. Amikor 1944-ben a németek elvitték a családot Magyarországról, nem vittek magukkal albumokat, a palotát kirabolták, részben ki is égett az ostrom alatt, így a korábbi családi anyagot ők is később az itthoni családtagoktól, ismerősöktől szedték össze.

MC: Talán Kenderesen maradt valami…

A kenderesiek tőlünk kaptak anyagot, hogy egyáltalán hogy nézett ki a kastély eredetileg. De a családtagoknál, rokonoknál itt-ott maradt valami. Ilona viszont nagyon tudatosan dokumentálta a kinti éveiket, erről írtam is a Fenséges amatőrök című kötetben, amelyet Kincses Károly szerkesztett. A másik fontos szerzeményem Demény Pál anyaga. Még az 1970-es években a múzeum gyűjteményének rendezése során sokszor belefutottam abban a fogalomba, hogy „Demény-frakció”. Elkezdett foglalkoztatni, hogy miért fekete bárány ez az ember. Végül, miután hallottam, hogy még él (ez 1975-ben volt), megkerestem a telefonkönyvben a nevet, és feltárcsáztam az egyetlen Demény Pál számát. Ő volt az, egy mellőzött, civil ember, akit a pártból kiátkoztak. Mondtam, hogy honnan és miért keresem. Az ő esetében erény volt, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum érdeklődik iránta, mert úgy vélte, hátha ez az útja annak, hogy rehabilitálják, hogy újra egy kis figyelmet kapjon. Az érdekeink találkoztak, így felkerestem Rózsa utcai otthonában. Mondtam, hogy engem a fényképek érdekelnek, ám sajnos nem volt sok neki. Emlékszem, beszélgettünk, és egyszer csak megszólalt: „Maga nem egy outsider alak!” Azért mégiscsak tíz éve a múzeumban dolgoztam, felcsipegettem pár információt, így elkezdett végre komolyan venni. Megtette, hogy felvette a kapcsolatot azokkal, akik annak idején részt vettek a mozgalmában, hogy szedjenek össze nekem anyagot. Felhívta a figyelmemet egy békéscsabai emberre, akinek a birtokában van olyan párttagsági igazolvány 1944 végéről, amelyen még nem MKP, hanem KMP szerepel, javasolta, hogy írjak neki. Megtettem, de nem kaptam választ. Szóltam Deménynek, és két hét múlva megérkezett az igazolvány. Egyszerűen szerette volna, hogy a mozgalmáról valami fennmaradjon, hiszen a hivatalos párttörténetírás teljesen negligálta. Szintén komoly lelet volt Izabella főhercegnő anyaga. Ennek megtalálásában mellékszereplő voltam ugyan, de szakmai életem egyik nagy élménye. Frigyes főherceg felesége a 20. század elején fényképezett, méghozzá nagyon szépen. A hagyatékot egy budai társasház erkélyén találtuk egy faládában. Krimiszerű a történet: valaki betelefonált a múzeumba, Szakács Margittal beszélt, hogy akad néhány nagyméretű üvegnegatív meg fénykép, nem tud róla semmit, de eladná. Margit elvitt magával. Amikor kinyitottuk a ládát, nem kaptunk levegőt. Ilyenkor leplezni kell az ámulatunkat, pókerarcot vágni.

MC: Az eladó tényleg nem tudott róla semmit?

Nem, feltehetően a lakással együtt kapta a ládát is. Izabella főhercegnő, aki 1931-ben meghalt, gyönyörű tájképeket készített, a családi kastélyok külsejét, belsejét és a család tagjait is megörökítette, meg is jelent aztán könyvben, három nyelven Photo Habsburg címmel. Margit rögtön felismerte, hogy ehhez az anyaghoz Izabellának lehet köze, mert néhány felvétel már volt a múzeum gyűjteményében. Feltehetően egy alkalmazott menthette meg annak idején, az ő leszármazottaitól kötött ki végül nálunk. Ezt az anyagot Margit és Baji Etelka dolgozta fel, aki időközben csatlakozott hozzánk, akárcsak Tomsics Emőke. Margit sokáig dolgozott velünk, elkötelezett volt a fotótörténet iránt, halála előtt egy héttel még a szakmáról beszélgettünk.

MC: Hogy volt a történet a kenti hercegnővel, aki a Munkásmozgalmi Múzeumot kereste?

Erzsébet királynéról, Sisiről szeretett volna fényképeket nézegetni, aki ugye rokona a brit királyi családnak, az anyag pedig értelemszerűen nálunk volt, hiszen a mi gyűjtési területünkhöz tartozott a korszak és a műfaj is. Többször felhívtak minket a nagykövetségről, hogy nincs-e tévedés, valóban nálunk, a Munkásmozgalmi Múzeumban vannak-e a fényképek, mert elég hihetetlenül hangzik. Még a Várban voltunk, a hercegnő Katona Tamás kíséretében érkezett. Ez valamikor a nyolcvanas évek végén volt, mert még Munkásmozgalmi volt a nevünk, de Katona Tamásról már tudtuk, hogy az MDF és a politika körül tevékenykedik. A hercegnő elmondta, hogy mit kér, és mondjuk meg az árát. Tomsics Emőkével már megbeszéltük, hogy „hasznot húzunk” a helyzetből, így mondtuk, hogy nem pénzt kérünk – ekkor azért egy kicsit megijedt –, hanem olyan fotókat a királyi családról, amelyeket szabadon lehet forgalmazni, publikálni. Ezért van nekünk egy nagyon jó kis gyűjteményünk a nyolcvanas évek végéig bezárólag az angol királyi családról, hiszen van nemzetközi gyűjteményünk is a régi polgári lapok ránk maradt archívumaiból.

MC: A kilencvenes évek derekán egy darabig osztoztatok a budavári palota „A” épületén a Ludwig Múzeummal, miközben fokozatosan olvadt be a Nemzeti Múzeum táraiba a Munkásmozgalmi Múzeum anyaga. Rekonstruálható lenne ma az a gyűjtemény?

Természetesen, hiszen megvannak az akkori leltárkönyvek és az adattári jelentések. Mint említettem, Szikossy Ferenc nagyon akarta az egyesülést, erősen lobbizott érte, noha ezzel elveszítette főigazgatói pozícióját. Fel is hívott engem Glatz Ferenc, aki akkor éppen miniszter volt, hogy vajon mi lehet az oka Szikossy elszántságának. Mondtam, hogy a gyűjtemény és az emberek megmentése, semmi más. Fényképgyűjtemény a Nemzeti Múzeumban korábban nem nagyon volt, mindössze pár doboz, ennek Lengyel Beatrix, a Történeti Fotótár mostani vezetője volt a gazdája. 1995-ben már tudtuk, hogy hamarosan elköltözünk, de hogy hová, azt nem tudta senki. Nem a Múzeum körútról volt szó eredetileg, hanem például arról, hogy amikor a Természettudományi Múzeum beköltözik a Ludovikába, akkor mi átvesszük a helyét a Baross utcában.

MC: Ez a mai napig nem történt meg…

Igen, jöttek-mentek az ötletek. Még kilencvenes évek elején ki kellett ürítenünk a felső szintet, mert kellett a kiállítótér a Ludwignak, de az igazgatói és gazdasági irodák kivételével, melyek a leghamarabb leköltöztek a Múzeum körútra, mind maradtunk az épületben. Nagyon jól együtt tudtunk működni Néray Katival. Aztán Magyar Bálint egy huszárvágással eldöntötte, hogy beköltözünk a Nemzeti Múzeumba. A sietség nem miattunk, hanem a Ludwig Múzeum miatt volt, mert át kellett nekik adni az egész épületet. Itt pedig rá voltak kényszerítve, hogy minél hamarabb kialakítsák a Fényképtár új otthonát. Tudtuk, hogy úgyis az a sorsunk, hogy onnan el kell mennünk. Kemény és felelősségteljes munka volt az új otthonunk kialakítása, mert tudtuk, hogy ez hosszú távra szól, nem ronthatjuk el. A raktárunk az OSZK folyóiratraktára volt korábban, bizonyos adottságokat tudomásul kellett venni, a háromszintes beosztást és a függőleges szerkezeteket. Az átépítés, a költözés a be- és kicsomagolással együtt mintegy három évet vett igénybe. Szikossy ötlete volt, hogy szerez lőszertartó ládákat, amik üresen sem voltak könnyűek, de amikor teleraktuk üvegnegatívokkal… Hihetetlen, de összesen csak egy fénymásoló üveglapja sérült meg.

MC: Lapunk egyik előző számában megjelent egy melléklet az Érdekes Újság első világháborús pályázati fotóiból. Amikor az imént sétáltunk a tár raktárában, láttuk, hogy az albumok itt is megtalálhatók, miközben – tudomásom szerint – nem sok teljes sorozat maradt fenn. Említetted, hogy Colin Ford, a brit Nemzeti Média Múzeum egykori vezetője is kuriózumnak tartotta, vásárolt is a piacon fellelhető példányokból. Miért volt érdekes ez számára?

Ez a sorozat valóban különleges, jóllehet Európa-szerte nagyon sok album jelent meg a Nagy Háború képeiből. Nemcsak a kitűnő felvételek miatt, hanem a nagyon igényes nyomdai kivitel és az installálás miatt is egyedülállónak találta. Amikor 1991-ben ösztöndíjjal Bradfordban jártam, én fordítottam le nekik a képszövegeket.

 

Illusztráció: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum 1989-től eredeti nevén, legújabbkori történeti múzeumként, a Nemzeti Múzeum filiáléjaként működött tovább a Budavári Palota „A” épületében. A gyűjtemény megmentése főleg Szikossy Ferenc főigazgató és Glatz Ferenc történész-miniszter érdeme. A múzeum feliratát 1989 őszén cserélték le; az akkori képen Stemlerné Balog Ilona, a történeti fényképtár vezetője és Szikossy Ferenc főigazgató

Fotó: MNM Történeti Fényképtár

 

Portré: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

 

Stemlerné Balog Ilona 1943-ban született. 1966-ban végzett az ELTE történelem-muzeológia szakán. A Legújabbkori Történeti Múzeum Fényképtárában kezdett el dolgozni. Az intézmény nevét még abban az évben Magyar Munkásmozgalmi Múzeumra változtatták, de gyűjtőköre változatlan maradt. A gyűjtemény – amelynek 1983-tól 2003-ig vezetője volt – 1995-től a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtáraként működik. Kutatási területe a fénykép mint történeti forrás, ezt tanította az ELTE-n 1998-tól 2010-ig. 1980 és 2003 között a História képszerkesztője, 1995-től a Fotóművészet szerkesztőségének munkatársa, 1996-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. 1999-ben Balogh Rudolf-díjat, 2002-ben Móra Ferenc-díjat, 2007-ben Széchényi Ferenc-emlékérmet kapott.

 

Gréczi Emőke

Megjelent a MúzeumCafé 2014. október-novemberi számában