A MúzeumCafé abban a könnyű (és nehéz) helyzetben van, hogy hónapokkal a Néprajzi Múzeum megnyitása előtt megkapta a háttéranyagot, azokat a gondolatokat a múzeum kurátorai részéről, amelyek mentén létrejöttek a ma már látható állandó és időszaki kiállítások. A koncepció előzetes ismerete mindenképpen befolyásolja a befogadást és a megértést, a látottak akár a szövegek vizuális kivetüléseiként, illusztrációiként is felfoghatók, ugyanakkor ezek a szövegek bárki számára, a NÉPRAJZI lapszám megjelenésével hozzáférhetővé váltak. Itt jön a helyzet nehézsége: nem tudjuk már magunkra venni az önálló értelmezés terhét, amivel a sajtómegnyitó résztvevői, a szakmai megnyitók közönsége és a Városligetből betérő múzeumlátogatók megbirkóztak, megbirkóznak, ki kevesebb, ki több türelemmel.

A szófukar ZOOM és Kerémiatér a létező legdemokratikusabb megoldást választja: értelmezésből minimális adagot kap a néző, látványból sokkal többet, amit úgy bővíthet a helyszínen működésbe hozható vagy saját okos eszközökkel, hogy háttértudásra továbbra sincs szükség. A másik végpontra helyezték a Megérkeztünk című időszaki kiállítást, ahol viszont tetemes mennyiségű információhoz jut az ember, néprajzról, múzeumról való gondolkodásról – és a Néprajzi Múzeumról. A máig megjelent beszámolók, kritikák alapján úgy tűnik, hogy a szerzők nagyítóval nézik a nyitásra megépített tárlatokat, és nyilván könnyebb dolguk lett volna egy hagyományos, vitrines kiállítással, ha nem fogalmak, hanem idő és/vagy földrajzi elhelyezkedés mentén tagolódik az anyag. A tulipános láda és a műanyag tojástartó együtt szerepeltetése meghökkentő lehet, ha a néző nem ismeri a jelenkor gyűjtését és megértését célzó MaDok-programot, és a kerémiafolyam önálló értelmezésére adott lehetőség, ha a …Nyitott Múzeum… szándéka nem ismert vagy nem érthető ebben a keretben. Pár nap elteltével leszűrhető a tapasztalat, hogy a Városligetből „csak úgy” betérő nézelődők, vagy a nyitás hírére érkező első látogatók egyszerűen csak befogadják és szeretik a két hosszú kerámiakiállítást – mert gazdag, látványos és nem utolsó sorban bárki számára (ingyen is) elérhető. A sajtó nem ennyire nyitott, de talán nem is ez a dolga. Ki tudja…

A Néprajzi Múzeum, csatlakozva a nemzetközi színtér igen sok etnológiai múzeumához, Bécstől Amszterdamig, lehetőséget keresett a megújulásra (és talált is a költözéssel), ezért a saját gyűjteményére és működésére úgy tekintett, hogy hátralépett tőle hármat. Az idő majd eldönti, hogy sok volt ez vagy kevés, netán éppen elég, mert lássuk be, nem is lett volna rendben – ebben a helyzetben – nem csatlakozni a nagy paradigmaváltókhoz (Köln, Leiden, Frankfurt és sokan mások), hogy totálisan újraértelmezzék a gyűjteményt, a múzeumi munkát.

A másik fontos lépés, hogy a kiállított tárgyak „összeöntése”, azaz a ZOOM nagy vitrinjében tagolatlanul, a Kerámiatérben nem szokványos módon tagolva történő kiállítása eltörli a hierarchiát, és a nyolcvanas évek írógépe egyenragúvá lett a cifraszűrrel, bárki bárkivel a 365 portré szereplői közül, bármelyik kontinensről, bármelyik közösségből. Ugyanígy az óceániai edény a magyar fazekasközpontok tárgyaival. Mindez azt fejezi ki, amiről a nyitáshoz kapcsolódó háromnapos konferencia előadásainak zöme is szólt: az emberiség kulturális örökségét egységként kezelik, az európai civilizációknak le kell mondaniuk évszázadokig elitként meghatározott helyzetükről és egyenrangúnak tekinteni minden kultúrát, mert ma már valóban nehezen értelmezhető, hogy kik vagyunk mi és kik a többiek.

Ha azt gondoljuk, hogy a posztkolonializmus problémájának bármiféle múzeumi megközelítése természetszerűleg távol áll a magyar múzeumi gondolkodástól, és hogy legyen ez a franciák, németek, britek baja, akkor olyan, hozzánk hasonlóan nem egykori gyarmatosító, ám kétségkívül nyitott és érzékeny intézményektől is távol állunk, mint a lengyel Nemzeti Etnográfiai Múzeum vagy a finn Nemzeti Múzeum. Miközben a konferencián meghallgathattuk (Lars-Christian Koch főigazgatótól), hogy milyen együttműködések segítségével próbálja a berlini Humboldt Forum validdá tenni gyűjteményeit, és a párizsi Musée de l’Homme korábbi igazgatója, Andé Delpuech többször elmondta, hogy a Louvre még mindig nem érti a probléma lényegét, vagyis hogy a „mi” és a „mások” szemlélete már nem elfogadható, addig a lengyel intézményvezető, Robert Zydel a hozzászólásokra reflektálva kiemelte, hogy a közép-európai országok történelme akár értelmezhető úgy is, mint gyarmatként kezelt nemzeteké, példának okáért a Habsburgoké vagy a Szovjetunióé. Elina Anttila, a finn Nemzeti Múzeum főigazgatója elmondta, hogy a „nemzeti” titulus valóban lehet béklyó (ezzel egy korábbi felvetésre reagált), a „nemzeti” múzeumoknak mindenkit képviselni kell, aki az országban él – ma már az ukrajnai menekülteket is, akik számára külön programok indultak a háború óta. Az utóbbi időkben 2200 tárgyat adtak vissza a számi őslakosoknak, ezeket a közösség saját lappföldi múzeumában helyezik el. Az Észt Nemzeti Múzeum főigazgatója, Kertu Saks ugyancsak az elfogadást és a nyitottságot hangsúlyozta, és bár a finn-ugor közösségektől őriznek olyan tárgyakat, amelyek nem mindig a legtisztább módon kerültek a gyűjteménybe, de több népcsoport mára megszűnt, feloldódott a többségi orosz közegben, így ezeket ma már csak észt intézmény vonatkozó tárgyi anyaga reprezentálhatja.

Ez csak néhány példa volt arra, hogy a „mi” pozíciója és a „mások” meghatározása sokféleképpen értelmezhető, még ott is, ahol egy a probléma nem tűnik evidensnek. Például Budapesten. Egy múzeum szemléletét kiállításaival és programjaival teheti nyilvánvalóvá. A Néprajzi Múzeum kiállításai és a mögöttük húzódó, évek során kialakult koncepciók alapján látható, hogy nyitott, önkritikus és inkluzív intézmény kíván lenni. Tér pedig bőven akad arra, hogy mindezt a programjaival is megmutassa.

G. E.