Bármilyen hihetetlen, de a manapság a mainstreambe tartozó klasszikus modern művészeket – Tihanyi Lajostól Czigány Dezsőn át Vajda Lajosig – a kultúrpolitika néhány évtizeddel ezelőtt még az underground alkotók közé sorolta. Passuth Krisztina „jó érzékkel” választott a szakmai közmegegyezésen kívül eső művészek közül, így az általa – pályája kezdetén – rendezett kiállítások rendre a múzeumvezetők és minisztériumi illetékesek ellenállásába ütköztek. Az ország legnagyobb múzeumainak munkatársaként még a művek felkutatása és bemutatása is nehézséget jelentett, ezek feloldásában pedig csak Aczél György segíthetett, mintegy igazolva a kultúra évtizedekig mindenható ura köré épült mítosz hitelességét. Az idő a fiatal művészettörténész bátorságát igazolta: ezek a kiállítások a Nyolcak és Vajda recepciójában, valamint a külföldön működő magyar művészek bemutatásában, a magyar művészet történetébe való integrálásukban mérföldkőnek tekinthetők, a későbbi feldolgozások, kutatások alapjául szolgáltak és szolgálnak ma is. Régi, emblematikus kiállításokra emlékező sorozatunk első darabjában Passuth Krisztina három tárlat kulisszatitkaiba enged betekintést, ebből kettőnek kezdeményezője, egynek „elszenvedője” volt: a kisebb fennakadásokkal megvalósult 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták után az 1966-os szentendrei Vajda-kiállítást a Pest Megyei Tanács már a megnyitó után két nappal bezárta, és Aczél György „közbenjárása” kellett hozzá, hogy újból megnyissák. Az 1970-es, műcsarnokbeli külhoni művészek tárlatnak pedig már a megnyitása is kérdésessé vált.

– A 2010-es pécsi Nyolcak kiállítás katalógusában írt az 1965-ös székesfehérvári Nyolcak és Aktivisták kiállítás körülményeiről, nehézségeiről, valamint a művészcsoport akkori értékeléséről. Végül is mi volt a probléma: nem volt elég jó művészet vagy dekadensnek, polgárinak, tehát elfogadhatatlannak tartották?

– Ez mind probléma volt, de olyan jelzőkkel is illették, hogy kozmopolita. A Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója, Pogány Ö. Gábor rendkívül művelt ember volt, pontosan annyit tudott a Nyolcakról, amennyit kellett, csak éppen egy másik irányvonalat képviselt. Éppen ezért kezdettől fogva szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen reprezentatív Nyolcak kiállítás a Nemzeti Galériában legyen. (Egy kisebb tárlatot, kizárólag a Galéria rajzaiból, Pataky Dénes rendezett a Galériában.) A kiállítás végül Fehérváron valósult meg, egyrészt mert Pogány nem akarta, hogy a Galériában legyen, másrészt a fehérvári kollégák, Kovalovszky Márta és Kovács Péter rendeztek egy kitűnő kiállítás-sorozatot a 20. század magyar művészetéből, ami elment egészen a hatvanas évekig. Ebbe illeszkedett az ötletem. Hogy miért állítottam ki együtt a Nyolcakat és az Aktivistákat, azon azóta is sokat gondolkodom, talán nem kellett volna, nem volt feltétlenül szerencsés döntés. Akkoriban még nem különítettük el sem kutatásainkban, sem tanulmányainkban a két, művészeti forradalmat jelentő irányzatot. Ezenkívül kiállításrendezési szempontból úgy tűnt, hogy az Aktivisták látványosabbak, erőteljesebbek, mint a Nyolcak.

– A bemutatott anyag egyik érintettje, Kassák Lajos nyitotta meg a kiállítást. Őt régebb óta ismerte?

– Valamivel korábban ismerkedtünk meg. Volt a Nemzeti Galériában egy konferencia, amelyet a Nyolcaknak szenteltek, itt én is szerepeltem előadóként. Kassák az első sorban ült. Őszintén szólva nagyon féltem, az igazat megvallva nem volt nagyon könnyű ember. Az előadás után mindenki tapsolt, rajta kívül. Gondoltam, elvágtam magam nála. De az ülés szünetében odajött hozzám gratulálni, és attól kezdve kialakult egy kapcsolat, amelyet barátságnak nem nevezhetek ugyan, de többször elmentem hozzá az óbudai szerény lakásába. Sőt még a szüleim is meghívták őt hozzánk a feleségével, Klárival együtt. Adott is apámnak egy dedikált kötetet. Rengeteget tanultam tőle, nemcsak a korai avantgárd történetéről, hanem elsősorban a szemléletéből, ahogy idős korában is teljesen nyitott maradt minden új, őt már túlhaladó irányzat iránt is. Sőt tulajdonképpen az érdekelte igazán. Amikor büszkén megmutatta nekem a Vasarelyvel közösen megjelent szerigráfia-mappáját, én egy kicsit lesajnáltam Vasarelyt. Kassák őrült dühös lett, és azt mondta, hogy ha valaki művészettel foglalkozik, ne csak a múltat kutassa, hanem érdeklődjön a jelen iránt is, mert az az új, az az izgalmas, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Megfogadtam a tanácsát, és ma is figyelemmel kísérem a kortárs művészetet. A székesfehérvári kiállítás megnyitására őt kértem fel.

– Aczél Györgynek akadtak Kassákkal problémái, nyilván nem örült a választásának.

– Biztos nem, miért is örült volna. De a várakozásaimmal ellentétben ennek nem adott kifejezést, a kiállítást nem tiltotta be, nem rendezett botrányt. Rózsa Gyula, az akkori nagy hatalmú kritikus is igen elismerően írt a tárlatról. Felfedezés volt a közönség számára, szinte ismeretlen művészek ismeretlen képeivel. Sokat segített a kitűnő művészettörténész Sinkó Katalin, aki akkor még a Bizományi Áruháznál, a Szent István körúton volt becsüs, ha bejött valami érdekes, rögtön szólt nekem, és mivel akkor még a belvárosi Kossuth téren volt a Magyar Nemzeti Galéria, pillanatok alatt átmehettem a bizományiba, megnézni az újonnan jött képeket. A fehérvári kiállítások megnyitóinak olyan hangulatuk volt, amilyenre azóta sincs példa; a mai hivatalos, ünnepélyes megnyitók meg sem közelíthetik. Baráti légkör volt, izgalom, ettük Márta pogácsáit, amiket előző éjjel, rendezés után sütött, Fitz Jenő igazgató és felesége kedvesen beszélgettek a vendégekkel. Voltak kisebb szobák, ahol le lehetett ülni és nyugodtan társalogni.

– Az első és évtizedekig egyetlen Nyolcak monográfia létrejötte is ennek az anyaggyűjtésnek volt köszönhető?

– A szakdolgozatomat, majd a kisdoktorimat is ebből a témából írtam, a kiállítást pedig időben a kettő között rendeztük. A tárlat hírére sok kép került elő, a Csók István Képtárban szerencsére volt hely bőven kiállítani, de további ideiglenes falak elhelyezésével még több felületet tudtunk megtölteni. Szóltam Pogány Ö. Gábornak, hogy mely képekre lenne szükségem a Galéria gyűjteményéből. Természetesen a pontos listát is leadtam. Mérgesen közölte velem, hogy csak nem képzelem, hogy a kedvemért megbontják az állandó kiállítást, hogy kölcsönadjanak Fehérvárnak képeket. Annyit sikerült elérnem, hogy hozzájárult: ha az állandó kiállításról kiszemelt műveket pótolni tudom raktárbeliekkel, akkor elvihetem őket Fehérvárra. Amikor felkerültek a „csereképek” a raktárból, Pogány megnézte őket, és azt mondta: „Meg van maga őrülve, ezt a keretet akarja emellé tenni?” Őszintén szólva a keret, mint meghatározó szempont, addig eszembe sem jutott, azóta persze megtanultam, hogy a keret is játszik. Végül is sikerült a főigazgatóval valamilyen kompromisszumot kötni, és ennek köszönhetően megrendezhettük Fehérváron a tárlatot. A kiállításnak – főként szakmai körökben – emlékeim szerint nagy sikere volt, még több is, mint amire számítottunk. Csak a katalógus készült el több hónapos késéssel, de a magyaron kívül franciául is, Esterházy Mátyás fordításában, aki ettől kezdve az István Király Múzeum rendszeres fordítója lett. A kiállítás bezárása után annak teljes anyagát felszállítottuk a Nemzeti Galériába, ahol a nagyszerű fotós, Petrás István lefényképezte a műveket, ezekből kaptam egy-egy példányt, de főleg a Corvina Kiadó profitált belőle, mivel a későbbiekben (1967-ben) az jelentette meg a Nyolcakról szóló könyvemet, elsődlegesen Petrás felvételeivel. Kiváló minőségű fekete-fehér reprodukciók voltak, még ma is használhatók.

– Egy évre rá következett Vajda Lajos kiállítása, az Európai Iskola megszűnte után az első, amely megpróbált átfogó képet adott az életműről. De ez sem Budapesten, hanem a Magyar Nemzeti Galériával társrendezésben Szentendrén, a Ferenczy Károly Múzeumban nyílt meg.

– A kiállítást előzőleg valahogy sikerült betenni a Galéria éves tervébe anélkül, hogy bárki is tiltakozott volna. Azt hiszem, eleve arra gondoltunk, hogy Szentendrén rendezzük meg, Vajda ottani kötődése miatt. Így is történt, a művek remekül „érezték magukat” saját szentendrei környezetükben. Arra emlékszem, hogy a megnyitón irtózatosan sok ember jelent meg, szájról szájra terjedő ellenzéki eseménnyé vált. Talán azért, mert Vajdát 1946 után már nem állították ki. Utólag tudtam meg, hogy a biztosítékot végül is a rengeteg diplomata jelenléte verte ki. A Fő térre akkor még be lehetett hajtani, ott álltak a diplomáciai kocsik, köztük az izraeli. Pár nappal később, pünkösd másnapján felhívtak a barátaim, hogy a kiállítás zárva van. Akkor még pünkösd nem volt ünnepnap, nem értettem, hogyan lehetséges ez. Tudtam, hogy Pogány nem fog mellém állni, a szentendreiek számára is csak teher volt ez az esemény. Gondoltam, megpróbálok magasabbra nyúlni. Felhívtam Szántó Piroska festőművészt, hogy segítsen Aczél Györgyöt elérni. Azt mondta: „Megtalálod a telefonkönyvben, Balzac utca.” Nehéz volt elképzelni, mert Aczél György élet és halál ura volt, de tényleg szerepelt a telefonkönyvben. Én, egyszerű segédmuzeológus, vettem a bátorságot, és felhívtam. Ő vette fel a telefont. Mondtam neki, hogy bezárták a Vajda Lajos-kiállítást. Erre ő, hogy neki ehhez semmi köze. Erre csak azt tudtam mondani, hogy tudomásom szerint Aczél elvtárs is ismerte Vajdát, Bálint Endrééket, kérem, hogy a régi kapcsolatokra tekintettel tegyen valamit. A kapcsolatokat nem tagadta ugyan, de semmit sem ígért, azt mondta, másnap menjek be a pártközpontba, ráadásul reggel hétre, nyilván ez volt a büntetésem. Bementem, és amíg vártam, volt szerencsém megnézni a Bernáth-freskót, a Munkásállamot. Jót nevettem rajta. Aczél azzal kezdte, hogy nekem esett a Lakner-kiállítás miatt, amit akkor rendeztek a Dorottya utcában, amihez semmi közöm sem volt. Próbáltam megértetni vele, hogy a Vajda-kiállítás az MNG elfogadott programjának a része, nem értem, hogy a Pest Megyei Tanács miért záratta be. Azzal fejeztük be a beszélgetést, hogy nem tartozik rá ugyan, de majd utánanéz. Mire hazaértem – egy kis kitérővel, mert elmentem uszodába –, apám azzal fogadott, hogy Aczél titkárságától már háromszor kerestek telefonon. Másnapra behívtak a Pest Megyei Tanácshoz, ahol egy bizottság ült velem szemben, és közölték, hogy Vajda nagy, késői szénrajzai olyanok, mintha direkt a népi demokráciánkat támadnák. Azt persze nem tudták, hogy ezek mikoriak, mivel nem tudtak semmit Vajdáról.

– De hiszen 1941-ben meghalt, évekkel a népi demokrácia előtt.

– Én is ezt mondtam. „Azt honnan lehet tudni?” – kérdezték. Mondtam, hogy rajta van azon a gyönyörű plakáton, amit egyébként a kiállítást is megnyitó Bálint Endre készített, és szerepel a katalógusban is. Katalógusra nincs pénzük az embereknek, jött a válasz. Elmeséltem nekik, hogy Vajda a munkaszolgálat során szerzett betegség következtében halt meg. Kiegyeztünk abban, hogy írok néhány feliratot, hogy Vajda ezeket a rajzokat a fasizmus ellen készítette, és a fasizmus is ölte meg. Sajnos nincsenek meg ezek az igen buta szövegek, amelyek egyébként elrontották a kiállítás összképét, pedig el kellett volna tenni őket emlékbe. Akkor még nem volt számítógép, szegény Deim Pál festette meg a betűket. Ónódynét, az egykori szentendrei festő, Ónódy Béla feleségét, a múzeum akkori igazgatóját nem sokkal később nyugdíjazták.

– Honnan lehetett képeket szerezni? A Vajda Múzeum csak jóval később nyílt meg, magángyűjtőknél pedig többnyire csak annyit volt, amennyit Vajda Júliák elajándékoztak, többnyire barátoknak.

– Nagy részük Júliánál volt, az ágyneműtartóban, néhány pedig barátoknál, mint Szántó Pirinél, néhány a Szentendrei Múzeumban. Több mint hatvan képet állítottunk ki, a kiállítás bezárása után mentek vissza a sifonérba, hogy aztán a nagy MNG-beli tárlatra, 1978-ban kerüljenek újra elő.

– A harmadik kiállításra, amelynek XX. századi magyar származású művészek külföldön volt a címe, 1970-ben került sor, a katalógus bevezetője szerint felszabadulásunk negyedszázados évfordulója alkalmából.

– Vajdát és a Nyolcakat vállalom, mindkettő kezdettől fogva az én ötletem volt, ezt viszont nem én találtam ki. Ráadásul ez volt az összes (általam később is rendezett) kiállítás közül messze a legnehezebb. A kiállítás után a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatója, Garas Klára azt mondta, hogy ennek a felfordulásnak egy haszna volt számomra: ennél nehezebb kiállításom az életben nem lesz. Tökéletesen igaza volt.

– Hogyan szedte össze a művészeket? Ki segített felkutatni a külföldön élő művészeket vagy a már elhunyt művészek életművét?

– Nem segített senki. Az ötlet a Művelődésügyi Minisztériumból jött, egyfajta nyitásként a nyugatiak felé. Az egyik hivatalos rendező a Magyarok Világszövetsége volt, a másik a Kulturális Kapcsolatok Intézete, a harmadik, a kiállítást realizáló intézmény pedig a Szépművészeti Múzeum, ahol én 1966 őszétől dolgoztam. A Szépművészeti Múzeumban eredetileg hármunkat bíztak meg a kiállítás rendezésével: Pataky Dénest, aki a főnököm volt, Kovács Évát, aki elsősorban középkori ötvösséggel foglalkozott, de a Szépművészeti Múzeum modern osztályán dolgozott, és engem. Nem kaptunk semmilyen segítséget, fél évünk volt az előkészítésre, anyaggyűjtésre. A következő hónapban Kovács Éva átszerződött a Művészettörténeti Dokumentációs Központba (a későbbi Kutatóintézetbe), Pataky Dénes pedig hosszú időre beteg lett. Egyedül maradtam. Akkor még nem volt olyan lexikon vagy pláne internet, ami segíthetett volna. A külföldön élő művészekről pedig nem létezett semmiféle szakirodalom. Művészeket kérdeztem, például Bálint Endrét, Jakovits Józsefet, Lossonczy Tamást, Fekete Nagy Bélát, hogy kit ismernek külföldön. Ezen kívül volt egy külföldön megjelenő magyar nyelvű lap, ebben feladtunk hirdetéseket. Ennek az lett a tragikus következménye, hogy minden dilettáns jelentkezett, nekem pedig muszáj volt őket kiállítanom. Bárki jelentkezhetett, és beprotezsálta az előző vagy az aktuális szerelmét. Azután minden szóba jöhető művésznek fel kellett kutatni a címét és levelet írni. Arra vagy válaszoltak, vagy nem. Kértünk életrajzot, fotókat. A művészek végül a saját költségükön küldték el a műveket postán, kivéve a franciaországiak, mert azokat egy párizsi raktárban gyűjtötték össze.

– Volt olyan, akit nem lehetett kiállítani? A katalógus bevezetője Bognár Józsefnek, a Magyarok Világszövetsége vezetőjének az írása. Eszerint a közelmúltban emigrált művészeket is szívesen látták, azokat, akik „a szocialista átalakulás szenvedélyes viharai között nem találták meg a kontaktust a formálódó új magyar valósággal”.

– Előzetesen valóban nem határozták meg, hogy melyik vagy mettől eredeztethető emigráció, disszidálás a nemkívánatos. Ha jól emlékszem, hat ötvenhatos disszidens jelentkezett. A legnagyobb nyugalomban összeállítottam a katalógust, amiből elkészült a korrektúrapéldány, még ma is megvan. Következett egy értekezlet, eljöttek a minisztérium képviselői, Gádor Endre, Éri Gyöngyi, valamint Rózsa Gyula főkritikus. Gádor kivételével mindenki elmondta a véleményét, látszólag jóváhagyták az anyagot. Egy hét múlva Éri Gyöngyi felhívott: a Képzőművészek Szövetsége felháborodott levelet írt a minisztériumba, hogy a hazai művésznek nem szabad absztrakt képeket festeni, bezzeg a disszidenseknek nemhogy szabad, de még ki is állítják. Nem tudom, ki jelentett fel, mindenesetre Gyöngyi javasolta, hogy ha tudok, lépjek valamit. Garas Klárára, akinek ez a kiállítás úgy kellett, mint púp a hátára, nem számíthattam, Bíró Károly igazgatóhelyettesre sem, akinek a felesége Ratkó Anna volt. Négy évvel a Vajda-féle eset után újra felhívtam Aczél Györgyöt, aki szerencsére fogadott. Azonnal támadtam, mondván, hogy ezt a kiállítást nem én akartam, a rám kirótt feladatot elvégeztem, a művek folyamatosan érkeznek. Raktárunk sem volt, Mravik László kollégám szobáját használtuk annak, a franciaországi művek pedig egy párizsi raktárban vártak a szállításra. Mondtam Aczél Györgynek, hogy botrány lesz, ha ezek után nem rendezzük meg a kiállítást. Aczél kompromisszumot ajánlott, például hogy ne a Szépművészeti Múzeumban legyen a kiállítás, hanem a kisebb presztízzsel rendelkező Műcsarnokban. Jelzem, a Műcsarnok lényegesen jobb helyszín egy kiállításnak, és az ott dolgozó kiállításrendezővel, Frank Jánossal is csak nyertünk. Az már csak utólag derült ki, hogy összesen három hétig lehet a tárlat nyitva, a sajtót pedig Aczél lényegében letiltatta. A legfontosabb utasítás pedig az volt, hogy az ötvenhatosok műveit nem hozhatom haza, amikor kimegyek a művekért Párizsba. De ez csak a legutolsó pillanatban, az indulásom előtti napon, szombaton derült ki, és az utasítást csak szóban, telefonon kaptam. Levéltárban megvannak a dokumentumai az ügynek, például az a levél, amelyben Aczél a feljelentőmnek válaszol: Passuth Krisztina egy kicsit ideges, de azért nem ártalmas.

– A franciaországi anyag végül hogy került ide?

– Én mentem ki érte, és intéztem el a hivatalos, adminisztratív ügyeket. Ráadásul július 14-én, a francia nemzeti ünnepre küldtek ki, ami a legrosszabb időpont volt. Rettenetes érzés volt, mert nekem kellett kiválogatni és elutasítani az ötvenhatosokat, többek között jó barátnőmet, Anna Markot (Márkus Anna – a szerk.). Nem mertem nekik megmondani az igazat, mert attól féltem, hogy akkor a többi művész is bojkottálni fogja a kiállítást. Mint kiderült, a félelmem alaptalannak bizonyult, július közepe lévén mindenki nyaralt, valamint a művészek sem voltak kifejezetten szolidárisak egymással. Mindenesetre Pátkai Ervin, Anna Mark, Stein Anna és a többiek műveit a raktárban hagytam. Mellesleg mintegy pótfeladatként megkaptam, hogy intézzem el ugyanezzel a szállítmánnyal (egy nagyméretű kamionnal) a Tihanyi-hagyaték hazaszállítását, amit Brassäi és Jacques de la Fregonniere állított össze. Életem egyik főművének tekintem, hogy három-négy nap alatt minden lehetséges papírt meg tudtam szerezni és a műveket haza tudtam hozni. Éppen ezért igen nagy öröm és elégtétel számomra, hogy ebből az anyagból éppen most én rendezem a Kogartban Tihanyi kiállítását, ami majd áprilisban nyílik.

– Ezt a külföldi magyarok kiállítását ki nyitotta meg?

– Major Máté, aki egyébként is sokat segített. De lehet, hogy Bognár József vagy más hivatalos ember is beszélt, erre nem emlékszem pontosan. Ha jól emlékszem, előttünk egy plakátkiállítás zárt a Műcsarnokban, az erre felépített fémállványokat viszont nem bontották el. Az összegyűlt hatszázhúsz különböző korú, fajtájú és színvonalú művet három nap alatt kellett összerendeznem, és olyan borzasztó nagy gyakorlatom nem is volt. Major ismerte a céget, amelyik odavitte az állványokat, egyet rájuk ordított, és azok rögtön elbontották, így legalább lett helyünk a rendezéshez. De voltak más bonyodalmak is. Vásároltam a Szépművészeti Múzeum számára két betonreliefet Péri Lászlótól, ezek egy héttel a megnyitó előtt érkeztek meg. Még vámkezelés alatt álltak, az ügyintéző a sokadik papírt kérte rajtam számon. Közölte velem, hogy ezeket a tárgyakat vámzár alatt tartja, vagyis lepecsételi, amíg minden irat el nem készül. Tulajdonképpen a Péri-művek nyers, rusztikus jellegéhez elég jól illettek a madzagon rájuk akasztott fémpecsétek, úgyhogy kiszedtem a tárgyakat a csomagolásból és a pecsétekkel együtt felszögeztük a falra. A vámos végül elszégyellte magát, hozott egy ollót, és levágta a madzagokat.

– A régebben elhunyt művészek, például Moholy-Nagy László művei honnan érkeztek?

– A művész unokaöccse, Nagy Levente Budapestről jelentkezett a hirdetésre, hogy nálunk ugyan nincsenek Moholy-Nagy-alkotások, de tudna segíteni. Felmentem hozzájuk, és ott láttam először a művész korai, figuratív munkáiból, amiről, bevallom őszintén, akkor még fogalmam sem volt, hogy léteznek. Később több is előkerült ezekből a korai képekből, ki is állítottuk őket a Műcsarnokban.

– Périn kívül kitől lehetett még vásárolni? Nyilván ez egy soha vissza nem térő alkalom volt a múzeum anyagának gazdagítására.

– Igen, a módszert én találtam ki, ami elég jól bevált. Azt mondtuk a művésznek, hogy két művet szeretnénk tőlük, mert egy nem reprezentatív. Persze csak az élő művészek jöhettek szóba, annyi pénzünk azért nem volt, hogy például Moholy-Nagyot vásároljunk. Formailag vettünk egy művet egy nagyobb összegért, ami legfeljebb tíz- vagy húszezer forint volt. Ezért azt kértük a művésztől, hogy adjon ajándékot, egy másik művet. Ez a szisztéma jelentős gyarapodást hozott a múzeum számára, gyakorlatilag ebből sikerült később, 1972-ben megrendezni a 20. századi állandó kiállítást. Kaptunk még ezen felül is ajándékokat, például eljött a megnyitóra Forbát Alfréd, aki akkor a hetvenes éveit taposta, és évtizedek óta nem járt Magyarországon, összebarátkoztunk, készítettem vele interjút, és adott a múzeumnak három vagy négy művet. Vasarely pár évvel korábban, 1967-ben látogatott hozzánk, egy kisebb grafikai kiállítás alkalmából, amit én rendeztem. Kiállítottuk néhány kisebb grafikáját, szerigráfiáját, amit a Pán–Mezei-gyűjteményből vásároltunk. Vasarely meglepődött, mondván, hogy ő semmit sem adott a múzeumnak, mégis ki tudjuk állítani a saját anyagunkból. Ezen annyira meghatódott, hogy utána egy hatalmas anyagot ajándékozott, az 1970-es kiállításra pedig adott négy eredeti festményt, tehát nem sokszorosított grafikát, ami nemcsak látványos volt, de emelte is az esemény színvonalát. Az állandó kiállítás megnyitása után pedig mind többen érdeklődtek, keresték velünk a kapcsolatot, be szerettek volna kerülni a múzeum gyűjteményébe.

– Ezekhez képest nyilván egyszerű feladat volt a Frantisek Kupka-kiállítás megrendezése, amelyre 1989-ben, a párizsi Városi Modern Művészeti Múzeumban (Musée d’Art Modern de la Ville) került sor.

– Dehogy. Meglepődtem, hogy Frantisek Kupkát, aki élete nagy részét Párizsban élte, alig ismerték Franciaországban. Sőt azt hitték, hogy azért én foglalkozom vele, mert hozzám hasonlóan magyar. A műveket azokban a napokban kezdték kamionnal szállítani Prágából, amikor kitört a rendszerváltó forradalom, és ez komolyan akadályozta a szállítást. Egyszerre drukkoltam annak, hogy a képek épségben megérkezzenek, és annak, hogy megdőljön a rendszer. Szerencsére mindkettő sikerült.

Gréczi Emőke

Megjelent a MúzeumCafé 28. számában (2012/2.)