A Petőfi Irodalmi Múzeum helyzeti előnyben van sok más múzeummal szemben, mert természetes gyűjtőhelye egy tárgycsoportnak, az irodalmi relikviáknak, a többi (leginkább vidéki) múzeum sem okoz komoly kihívást, ha szerzeményezésről van szó, a piac is lényegesen szűkebb, mint a festmények vagy iparművészeti tárgyak esetében. Az intézmény nyugodtan hátra is dőlhetne, de esze ágában sincs. A legutóbb nyílt kiállításuk pedig egy „legújabb szerzemények” típusú tárlatnak álcázott önreflexió, egyszersmind igazolása annak, hogy a gyűjtemény gyarapítása csak a munka kezdetét jelenti.

Az irodalmi relikvia státusza némileg ellentmond önmagának, hiszen olyan tárgyakat védenek hermetikusan, üveg mögött, szabályozott klímával, érintő kezektől távol, amelyek valaha, évtizedeken, évszázadokon keresztül használati tárgyként működtek: bútorok, szőnyegek, íróeszközök, ruhadarabok, mindennapi kiegészítők, amelyek kellőképpen bírták a strapát ahhoz, hogy most ha fokozottan védve is, de kiállítási tárggyá, kutatható és publikálható nyersanyaggá váljanak. Ebbe beletartoznak a dokumentumok is, hiszen nemcsak a levelezés nem volt eredendően műtárgy, de a napló, sőt, az irodalmi mű kézirata sem: a mű nem maga az írást őrző papírlap, hanem az a szellemi termék, amely sokszorosítva, folyóiratban, könyvben publikálva, az interneten olvasva bárki számára elérhető. Akkor is létezik, ha nincsen meg belőle az eredeti példány, a kézirat. A papírlap csak egy hordozó, használati tárgy, akár a toll vagy az írógép, az eszköz, amely felvitte rá a szöveget.

Ezeknek a tárgyaknak a „műtárgyiasítása” is kimeríthetetlen kutatási témát szolgáltat, kiállításuk pedig újabb problémákat vet fel, bár ezeket a PIM az elmúlt években a létező legkönnyedebben ugrotta meg: az iskolás „Így élt Petőfi”-típusú tárlatok helyett kreatív, látványos, a tárgyát új megvilágításba helyező, nem oktató, hanem élményt okozó kiállításokat rendezett. Az összes gyűjteményt megmozgató „Ez bejött” című tárlat feladta a leckét a múzeum munkatársainak, hiszen a teljes magyar irodalomtörténetet érintő, mennyiségében és típusában is sokféle tárgyat kellett úgy elhelyezni, hogy mégis legyen a korban, műfajban eltérő objektumok között valamiféle kapcsolat. Tulajdonképpen ezt összegzi az az egyszeri és megismételhetetlen enteriőr, amely különböző írók tárgyait helyezi egymás mellé egy dolgozószoba berendezéseként (Kaffka Margit íróasztalán Schöpflin Aladár írógépe került, mellé József Attila széke és Kosztolányi Dezső könyvespolca) – a véletlen találkozások egyetlen oka, hogy mindegyiket sikerült a Petőfi Irodalmi Múzeumnak megszereznie. Egy hagyaték rendszerint több örökös között osztódik tovább, egy gyűjtemény darabjain a piacra kerülve több gyűjtő osztozik. Egy író tárgyi hagyatéka idővel atomjaira hullik, minden eltelt évvel, évtizeddel nagyobb az esély, hogy Arany János órája csak egy óra maradjon. A múzeum megállítja a pillanatot és megőrzi a kapcsolatot a tárgy és egykori gazdája között.

Igazi böngésznivaló kiállítás, rengeteg apró kinccsel, olvasnivalóval, történettel, közben pedig kitekinthetünk azokra a filmekre, ahol a múzeum gyűjteményei és a munkatársai jelennek meg. Tudjuk, sejtjük, hogy ezeket az olykor apró papírcetliket fellelni, megérteni, atesztálni, megőrizni, feldolgozni sokkal nehezebb, mint egy festményt megvenni a művésztől, gyűjtőtől, örököstől és kitenni a falra. Több itt a történet és több a veszély.

Ez egy sebtében összerakott, beugró kiállítás egy másik helyett, amelyik elmaradt. Tényleg, mi lett volna, ha nem kell kapkodni?

Megtekinthető 2016. március 31-ig
Illusztráció: PIM