Az átlagnál alig alaposabb művészettörténeti ismerettel már messziről felismerjük Canaletto és unokaöccse, Bellotto velencei vedutáit. Hát éppen ez az: messziről már sokszor láttuk reprodukciók formájában, ám most, hogy lehetőség nyílik a Szépművészeti Múzeumban alaposabban szemügyre venni néhányat közülük, a figyelmünket rögtön nem a számtalanszor ábrázolt épületek, hanem az apró emberek, csoportok és kisállatok kötik le – ilyen lett volna Velence népe a 18. században?
A Szépművészeti Múzeum imént megnyílt Caravaggiótól Canalettóig című kiállítása a velencei látképekkel zárul, és ez a tárlat egyetlen terme, amelyik nem tágas, hanem egy szűk, folyosószerű tér, rákényszerítve a látogatót arra, hogy közelebbről tekintse meg a műveket. Hihetetlen precizitással, aprólékossággal készültek ezek a művek, ehhez pedig a vázlatokon és a megfigyelésen kívül a fényképezőgép ősét, a 180 fokban megfordított képet rögzítő camera obscurát is használta a művész. Canalettóé például meg is maradt, a velencei Correr Múzeum gyűjteményében, amely természetesen a Szent Márk téren található. Majdnem olyan, mintha ezek a városképek (vagy Vermeer zsánerképei, amelyekhez szintén camera obscurát használt) a későbbi fotórealista művészet előfutárai lennének, de mégsem, hiszen itt a látvány rögzítése csak a később kidolgozandó művekhez, sok esetben inkább csak a fényviszonyok megfelelő ábrázolásához járult hozzá.
Érdemes egy kicsit elidőzni a kiállítás záró szekciójában, már csak azért is, mert a megelőző termek felkavaró jelenetei után a veduták kedélyes harmóniája igazi felüdülést jelent. Gyermekkórus, vidám kutyusok, ablakokból nézelődő asszonyok, egy sötét sarokban dolgát végző férfi, és sehol egy galamb – mindez aligha tűnik fel annak, aki csak albumokban közölt reprodukciókról látja Canaletto és Bellotto műveit.
