Hogy Leonardo szobrászati életműve nem csak elméletben létezik, abban jelentős szerepe van a „budapesti Lovasnak” – ez a bronz kisplasztika áll jelenleg a legközelebb ahhoz, hogy az itáliai mesterhez kössék a szakértők. Az elmúlt évtizedekben annyi fordulat történt a műtárgy attribúcióját illetően, hogy éppen itt az ideje a számvetésnek. Az apropót a Szépművészeti Múzeum újranyitása, az ugyanekkor nyíló kamarakiállítás adja.
Október 31-én nemcsak a múzeum és több állandó gyűjteménye, de egy kamarakiállítás is nyílik Leonardo da Vinci és a budapesti Lovas címmel. A kurátor, Kárpáti Zoltán a kisbronz mellett rajzokkal, és Giovanni Francesco Rustici Leonardo kortárs (és követő) szobrász alkotásaival illusztrálja azt a gondolatmentet, amely alapján – és az alkalomra megjelenő angol nyelvű, hazai és külföldi szakértők írásait publikáló tanulmánykötet segítségével – ma igen fontos, Leonardóhoz köthető alkotásként tartják számon a művet. Jelentőségét mindenképpen alátámasztja, hogy jelenleg ez a múzeum egyik legtöbb kölcsönzésre igényelt műtárgya, sok helyen várják a kiállítást követően, a Leonardo-év (jövőre lesz halálának 500 évfordulója) kapcsán.
A szobrot Ferenczy István szobrász vásárolta 1818 és 1824 között Rómában, „athéni görög szoborként”, és ekként ajánlotta megvételre a Nemzeti Múzeumnak 1846-ban. A múzeum akkor sem ezt, sem mást nem vásárolt a művésztől, ám Ferenczy hagyatéka, majd kisbronz gyűjteménye, benne a Lovassal végül 1913-ban a Szépművészeti Múzeumba került, és Meller Simon már mint feltételezhetően Leonardo alkotásaként kezelte. Ettől a pillanattól kezdve a kisplasztika kiemelten fontos helyet kapott a múzeum gyűjteményében, évtizedekig a múzeum emblémájában is szerepelt, Aggházy Mária pedig szinte az egész életművét annak szentelte, hogy bizonyítsa Leonardo szerzőségét. Ám a 2000-es évek elején „elfogyott körülötte a levegő”: két variánsát 19. századi öntvénynek tekintik (az egyiket a New York-i Metropolitan Múzeumban őrzik), ezek pedig magukkal rántották a budapesti Lovast. Magyarországon nem rendelkeztek olyan referenciákkal, amelyek meg lehetett volna állapítani az öntés idejét.
Talán örökre egy folyosó sarkába száműzve maradt volna a szobor, ha nem jár arra az atlantai múzeum igazgatója, aki kezdeményezte a műtárgy amerikai szakértők általi vizsgálatát. Végül Washingtonban kimondták: ez egy 16. századi öntvény, amely megteremti az esélyt arra, hogy mégis Leonardo műve legyen – még ha nem is bizonyítja.
De mi bizonyíthatná?
Leonardo esetében rengeteg rajz, terv maradt fenn, de kevés dokumentum, amely műveket a művészhez kötne (lényegében csak az Utolsó vacsoráról van megfellebezhetetlen bizonyíték), jó néhány mű a hagyománynak megfelelően Leonardo (erre ékes példa lehet a Mona Lisa), más esetben a stíluskritika lehet a megfelelő eljárás. Tervek lovasszoborhoz ismertek (ilyen van a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is), de Leonardo szobor nem létezik, így valóban nem könnyű kimondani, hogy ez a plasztika vajon a mester vagy követője, kortársa munkája lenne. Éppen ez a különleges helyzet emeli a kisbronz jelentőségét, és ma már minden valamirevaló Leonardo kiállításra elkérik, mert – most úgy tűnik – ez a műtárgy áll a legközelebb ahhoz, hogy a mester egyetlen fennmaradt szobraként tartsák számon.
A stíluskritika mellett a műszeres vizsgálatok adhatnak még támpontot a keletkezésre nézve. Arról már esett szó, hogy az öntvény 16. századi eredetét korábban megerősítették, ám a mostani átvilágítás is tartogatott új eredményt: a ló hátsó fertályán az öntő hagyott az agyagból (formamag), amivel a szobor stabilitását erősítette. A plasztika annyira stabil, hogy csak két „csap” rögzíti a talapzathoz, nem volt szükség ennél komolyabb erősítésre. A kisplasztika minden kétséget kizáróan műhelymodell, kísérlet arra, hogy egy ilyen pózban megörökített lovasszobor mennyire áll meg a saját lábán. A modell alapján úgy tűnik, hogy ez az elképzelés „működött” – volna.
A Szépművészeti Múzeum gyűjteményének milánói kiállításán már fő helyen állt a szobor, és nem mellesleg a kiállítás kurátora, Stefano Zuffi maga is elismert Leonardo-kutató volt. Most a hetven év után újra kiállítótérként szolgáló Micheangelo-teremben szerepel fő helyen, a Windsori Királyi Gyűjteményből – II. Erzsébet személyes hozzájárulásával – kölcsönadott rajzokkal, a Magyar Nemzeti Múzeumból kapott antik római lovas érmekkel, a firenzei Leonardo-kortárs szobrász, Giovanni Francesco Rustici plasztikáival és persze a múzeumban őrzött lovas tanulmánnyal.
És mindez október 31-én déltől bárki számára megtekinthető.
Illusztrációk:
Leonardo da Vincinek tulajdonítva: Lovas (298 × 212 mm, 16. sz. első fele, bronz) © Szépművészeti Múzeum
Leonardo da Vinci: Ágaskodó ló (153 × 142 mm, 1503-1504 körül, piros kréta, toll és barna tinta) © Royal Collection Trust / © Her Majesty Queen Elizabeth II 2018
Leonardo da Vinci: Lóláb-tanulmányok (215 × 145 mm, 1490 körül, fekete kréta) © Szépművészeti Múzeum
