A felvilágosodás korából örökölt elképzelés szerint a múzeumok maradandó gyűjteményeknek az örökkévalóság számára készített lerakatai. Ennek értelmében illene, hogy ne legyenek kitéve emberek és országok hangulatváltozásainak, amelyek olykor fenekestül forgatják fel a mindennapok menetét; a múzeum, úgy képzeljük, különbékét köt a világgal, és a kultúra afféle megszentelt csarnokaként felette áll a változásnak. Csakhogy ez nem így van: a sors válogatott furfangokkal igyekszik visszacsalogatni a változás és kiszámíthatatlanság körébe a változatlant.
Trabzon Fekete-tenger melléki város: ott épült, ahol a sűrű erdőkkel és smaragdzöld teaültetvényekkel borított hegyoldalak között egy mély völgy fut ki a vízhez. A széles öböl már az antik idők óta kikötőként szolgált, a völgy pedig kereskedelmi folyosóként. A bizánci korban önálló császárság székhelye volt, a Trapezunti Birodalomé: a kis állam – néhány évvel még Konstantinápolyt is túlélve – utolsóként esett el a törökökkel szemben. Ezeknek az időknek a tanújele a város mai központjától néhány kilométerre, a tengerparton álló Hagia Szophia-templom. Az egykori monostor freskóit a 13. század második felében festették; a késő bizánci falképek ma is eleven színekben vibrálnak: Krisztus életének jelenetei, fényes arcú szentek és fent, a legmagasabb régiókban az angyalok örvénylő vonulása. A görög nyelvű felírat alattuk nyilván nem véletlenül került a viszontagságos idők jelmondataként a kupola alá: „A mennyekből teremtette az Úr a földet, s azért meghallgatja a jajveszékelését azoknak, akik fogságban sínylődnek…” A ritkaságszámba menő freskókat 1958 és 1964 között restaurálták az Edinburghi Egyetem munkatársai David Talbot Rice és David Winfield vezetésével, akik a templom körül lévő monostor romjait is feltárták, és helyreállították az épület eredeti alaprajzát. Rendbe hozták azt az egyedülálló frízcsoportot is, amely a déli kapu fölött látható, és Ádám bűnbeesését ábrázolja (a bizánci művészet ugyanis rendszerint kerüli a nagyméretű plasztikát). A munkálatok befejezése óta a templom és a körülötte lévő terület Ayasofya Múzeum néven afféle régészeti kertként működött, amelyben antik és középkori sírkövek, faragványok, feliratok is helyet kaptak. Így volt ez egészen tavaly nyárig, amikor is a helyi muszlim vallási vezetők kezdeményezésére a templomot újra megnyitották – mecsetként. Amikor ősszel ott jártam, a legutóbbi látogatásomhoz képest igencsak megváltozott kép fogadott: az épségben megmaradt középkori mozaikpadlót szőnyeggel fedték be; az angyalok körmenete a kupolában többé nem látható, paravánok takarják az emberábrázolásra érzékeny mozlim szemek elől. A főbejáratot lezárták, és most oldalról, egy kis folyosón lehet bejutni a megmaradt, még megtekinthető freskókhoz. Az előcsarnok még érintetlen, ahogy a fríz is, de egy helyi vezető nem késlekedett elmondani, hogy nemsokára azok sem lesznek láthatók. Kérdés, mi értelme volt ennek a lépésnek egy negyedmilliós városban, ahol éppen elég mecset található. A válasz: demonstráció. Törökország erős és önálló állam, mit sem érdekli a nemzetközi felháborodás. Nincs szüksége látogatókra, megvan nélkülük is. És végül: a régészet, művészettörténet nem számít, ha hitről, az újonnan erőre kapó vallási meggyőződésről van szó.
A legérdekesebb azonban nem is ez. Ahogy járkáltam a boltívek alatt, azon tűnődtem, hogy lám csak, ismét egy épület, amely elkapta a korunkra oly jellemző betegséget, és most képtelen eldönteni, hogy micsoda: az ima jelen idejű tere, vagy a múlt emlékeinek tárháza? Építőinek szándéka szerint a majdan eljövendő Országot ábrázolta, aztán egy lezárt múlt jelképe lett, hogy most végül a jelenkor törekvéseit testesítse meg. Egyáltalán: megférhet-e egymás mellett a mecset és a múzeum, amelyeket most olyan szerencsétlenül igyekeznek összehangolni? Nyugaton a templom évszázadok óta működött egyfajta múzeumként is, hiszen előbb a hívőket vonzották oda a szentek csodás ereklyéi, majd szájtátiak seregei érkeztek pompás kincseket látni. Efféle „összjáték” azonban egy mecsettől alighanem idegen, különösen egy olyan helyen, ahol éppen a múlt feletti győzelmet kell megjeleníteni. A múzeumnak itt valószínűleg befellegzett: máris hallani olyan hangokat, amelyek a nagy testvér, az isztambuli Hagia Szophia Múzeum muszlim értelemben vett „helyreállítását” sürgetik.
Nacsinák Gergely András
Trabzon
Illusztráció:
A LXIV. számú lap Charles Texier és R. Popplewell Pullan: Byzantine architecture című könyvéből (1864, London), rozetta, oszlopfő- és oszlopláb-, valamint reliefrajzok a trabzoni Hagia Sophia-templomból
Reprodukció/forrás: RIBA Library Books & Periodicals Collection
Megjelent a MúzeumCafé 41. számában (2014. április-május)
