A legvidámabb barakk Magyarország lett volna? Ugyan, dehogy! Volt egy lengyel nagyváros a német határ mellett, Wrocław, legalább egy évtizeddel a magyar és még előrébb a régió többi neoavantgárd vagy posztmodern művészete előtt, ahol már a hatvanas évek elején állami hozzájárulással és vállveregetéssel lehetett független dolgokba fogni. A fiatalabb generációk a Ludwig Múzeum most nyílt kiállításán érthetik meg, hogy miért volt menő a hatvanas-hetvenes évektől lengyelül tanulni és Lengyelországba járni csajozni.
Az egykori, főleg németek lakta Breslau (magyarul: Boroszló) természetesen gyakorlatilag megsemmisült a második világháború végén, és bár a békeszerződések a keleti blokkhoz sorolták, azzal sem járt volna jobban, ha német marad, hiszen így az NDK egyik legnagyobb városa lett volna – nyilván rosszabb sorssal, mint ami így jutott neki. Az újjáépítés Wrocław esetében nem (kizárólag) a tömegesen felhúzott lakótelepeket és üzemcsarnokokat jelentette, hanem szellemi értelemben vett új világot is, kísérletezést, művészeti függetlenséget és láthatóan totális szabadságot, amelynek a KGST-országokban másutt (és nyilván Lengyelországban éppúgy) nyoma sem volt, csak itt, a „nyílt városban”. A very, very special city – mondta a kiállítás lengyel kurátora, kimondatlan, de eltiporhatatlan német identitása tette azzá a bő egymilliós lakosságú Wrocławot. 1945 után hiába igyekeztek ezt elfojtani a kitelepítésekkel és a Szovjetunióban rekedt lengyel városok onnan kiebrudalt lengyel lakosságának betelepítésével, valószínűleg ez a nemzetiségi sokszínűség és a „minden mindegy már” hozta azt az elszántságot és bátorságot, hogy itt valami egészen más világ jöjjön létre.
Már a hatvanas évek közepétől létezett független kortárs galéria (Mona Lisa), amelynek vezetőjét (Jerzy Ludwinski) egy kortárs múzeum létrehozásával bízták meg, volt független avantgárd színház (Laboratorium Színház), fesztiválok, nemzetközi művészeti kapcsolatok, 1970-től feminista művészet és konceptuális művészeti szimpózium a város ipari üzemeinek támogatásával. Bárhogyan is számoljuk, egy jó évtizeddel járt előrébb ez a város Budapesthez és a nemzetközi művésztelepeknek helyet adó magyar vidéki városokhoz képest. Független kortárs galéria a nyolcvanas évek második feléig nem volt Budapesten, önálló kortárs múzeumra is nagyjából eddig (a budapesti Ludwig alapításáig) kellett várni. (Ugyan a wrocławi kortárs múzeum 1966-os koncepciója szerint gyűjteményre nem volt szükség, a legújabb tendenciák folyamatos bemutatása volt az intézmény elsődleges célja. Központi, állami akarat volt tehát a legújabb trendek múzeumi környezetben való megjelenítése.)
Wrocław a „visszaszerzett területek” legnagyobb városa, ipari és kulturális központja volt, ezért az újjáépítés, újjászületés, a hagyományok megtartása és a múlttal való szakítás kérdése sokkal problematikusabb volt itt, mint másutt. A „hely szelleme” és az identitás kérdése központi eleme volt a városi művészeti projekteknek, az 1970-es szimpózium célja időtálló alkotások elhelyezése volt a város szövetében, de az egész program urbanisztikáról, várostervezésről, a biológiai és társadalmi környezet együttéléséről szólt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy kifejezetten modern gondolkodásra vall mindez a keleti blokkban, 1970-ben. Ugyanekkor indult a magyar konceptuális művészeket (Mauer Dóra, Tót Endre, Bak Imre, Pinczehelyi Sándor, Erdély Miklós) is többször kiállító PERMAFO Galéria. A lengyel közelmúlt története azonban máshogy alakult, mint a régió többi országában, hiszen míg másutt a nyolcvanas években már nehéz volt gátat szabni a változásoknak, ott a hadiállapot (szükségállapot) 1981-es bevezetése több független művészeti projekt végét jelentette, hogy azután a rendszerváltás környékén immár visszafordíthatatlanul teret kapjanak a szabad kezdeményezések.
A tárlat annak apropóján született, hogy Wroclaw idén Európa Kulturális Fővárosa, Budapestre Varsó, Kassa, Bochum és Zágráb után érkezett egy kortárs válogatással együtt, amely a Ludwig Múzeumban egy emelettel feljebb látható.
