Ritkán esik meg, hogy nem múzeumi kiállítást ajánlunk, hanem egy kereskedelmi galériáét. A Virág Judit Galéria Berlin – Budapest 1919-1933 című kiállítása abszolút múzeumi minőségű, nagyon komoly háttérkutatásokkal, bőséges kiállított anyaggal a magyar avantgárd gyökereiről. A legnagyobb baj vele, hogy az ezzel egy időben pár méterrel távolabb kiállított festői love story elviszi a show-t.

A Tanácsköztársaság bukása után jó néhány művészünk körül elfogyott a levegő, vagy egyszerűen az életüket mentették, mindenesetre egy nagyobb csapat távozott Bécs felé, benne a Nyolcak és Kassák köre többségével. Néhányan nem is mentek tovább, azonban sokak számára a decens osztrák főváros helyett a nyüzsgő metropolisz nagyobb szabadságot, több izgalmat és inspirációt kínált. Nem véletlen, hogy az orosz emigráció is itt gyülekezett, hogy aztán – többek között – néhány magyar művésszel együtt formálja az avantgárd és a modernizmus történetét. A címben szereplő idézet Gyömrői Edittől való, igazán finom jellemzés az otthonosság érzésére, amit Berlin kínált ekkor. Nem volt izmus, amelyik ne találta volna meg fórumát egy-egy galéria vagy folyóirat felületén.

Tihanyi érezte a legkevésbé közel magához a várost, és bár művészetén egyértelmű nyomot hagyott a német expresszionizmus, hamar Párizsba távozott. Czóbel egyenrangú társa lett a Die Brücke csoport tagjainak. Nemes-Lampérth már pár hónappal Berlinbe érkezése után már kiállítási lehetőséget kapott. Intézményesen azonban Herwath Walden és a Der Strum folyóirat, galéria vállalta a legtöbbet a magyar művészek publikálásából: Kassákék és Walden együttműködése már 1916-ban elindult, Mattis-Teutsch János már 1918-ból a galéria holdudvarához tartozott, őt követte Bernáth Aurél, Ferenczy Béni, később Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor. Kádár Béláról és Scheiber Hugóról bátran elmondhatjuk – és stílszeren – hogy Walden „lieblingjei” közé tartoztak: ontották magukból a könnyen eladható, de nemcsak a (köz)ízlésnek, hanem az elvárt minőségnek is megfelelő műveket. Egyértelműen ekkor voltak a legjobbak.

Bortnyik és Moholy-Nagy egészen más kategória, ők iskolát teremtettek, művészettörténetet alakítottak, trendet diktáltak, de hogy ezt igazán csak az autodidakta Moholy-Nagy váltotta világhírre, az nyilván annak köszönhető, hogy ő kinn is maradt élete végéig. A kiállítás nagy erénye, hogy az 1919 után elinduló folyamat bemutatása nem áll meg Berlinnél, hanem tovább gondolja a város és közege hatását. Egyértelmű, hogy Berlin nélkül nincs a Bauhaus sem, ahol már egy újabb magyar művészgeneráció gyülekezett, Molnár Farkastól Péri Lászlón át Breuer Marcellig.

A kiállítótér legalsó szintjén olyan infógrafika látható, amely először összegzi a Der Sturm összes magyar vonatkozású kiállítását 1913-tól 1929-ig. A falakon olyan festők is helyet kaptak, akik ugyan nem működtek Berlinben (vagy nem számottevően), de a német expresszionizmus nyomot hagyott a művészetükön a visszatérők vagy a Magyarországra került folyóiratok hatására. A folyamatosan pergő, erre a tárlatra összeállított mozgókép a korszak Berlinjének hangulatát mutatja be – a képkockák láttán válik tényleg bizonyossá, hogy Berlin nélkül az egész magyar modernizmus közel sem lett volna ennyire izgalmas.

A négy kurátor (Kaszás Gábor, Kelen Anna, Szeredi Merse Pál és Virág Judit) által rendezett kiállítás már csak november 27-ig látható. Ha lehetne kívánni, hogy hosszabbítsák meg, megtennénk, de közeleg a karácsonyi aukciós szezon, tehát tényleg már csak egy hét maradt a megtekintésre!