Az 1918 és 1924 közötti időszak történetében az egyik feltárásra váró témakör a menekülteké. Azok száma, akik a trianoni békeszerződést megelőzően, illetve azt követően a maradék Magyarországra kerültek, 400 ezer és 500 ezer fő közé tehető – miközben pontos számot nem ismerünk, és vélhetően nem is fogunk ismerni. [1] A magyar történetírás korábban kitért a határon túli területekre került vagy onnan elmenekülő intézmények sorsára is. Elsősorban a felsőoktatási intézmények Magyarországra való áttelepülése jól dokumentált: a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola Budapestre, majd Sopronba települése, [2] a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Szegedre vagy a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülése. [3] Kevesebb figyelmet kapott, de jól feldolgozottnak mondható az eperjesi evangélikus jogakadémia Miskolcon kezdett új élete [4] és a máramarosszigeti református jogakadémia Hódmezővásárhelyre való áttelepülése, illetve beolvadása a kecskeméti református főiskolába. [5] Az emberek és intézmények mellett azonban van egy olyan aspektusa az összeomlás, a forradalmak és a trianoni békeszerződés időszakának, amellyel a történettudomány és a művészettörténet-írás is vajmi keveset foglalkozott.

1918 végétől megindult (illetve folytatódott, erről mindjárt) a magán- és állami gyűjtemények, műtárgyak Magyarország belső részei felé való áramlása, a hivatalosan használt terminus a „veszélyeztetett területekről való biztonságba helyezés” vagy a „mentés” volt. A kormányzat által szervezett és a kaotikus körülmények sok nyomát magán viselő, ugyanakkor több száz ládát mozgató akció élesen rávilágított a korszak műtárgyakról való gondolkodására, a nemzeti kulturális örökségről vallott korabeli nézetekre és a magyar kultuszkormányzat akciórádiuszára 1918–1919-ben. Ezt a kérdéskört részben a Műemlékek és Könyvtárak Országos Tanácsának, részben a Műemlékek és Könyvtárak Főfelügyelőségének fennmaradt iratai, részben az akciót vezető Czakó Elemér (1876–1945) miniszteri tanácsosnak, művészeti írónak 1920-ban kelt jelentése alapján igyekszem bemutatni. [6]

Azt, hogy az ország hadszíntérré válása esetén a műkincseket vagy akár teljes gyűjteményeket biztonságba kell helyezni – azaz Budapestre vagy a fronttól távolabb eső településekre kell költöztetni –, az Északkelet-Magyarország 1914. őszi hadszíntérré válásakor lett közigazgatási program. 1914. szeptember 14-én, tíz nappal az első orosz betörés előtt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium bizalmas rendeletben tájékoztatta az érintett törvényhatóságokat a „hatóságok és intézetek kezelésében lévő értékeknek a közveszély esetében való gondozásáról”. Ez viszonylag kimerítően szabályozta az elindulás, helyben maradás, mentés adminisztratív körülményeit. (Hogy ez a mentés mégsem volt teljes körű és sikeres, azt jelzi a tény, hogy a Műemlékek és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége még 1918–1919 fordulóján is hajkurászta azt a kardot, amelyet az orosz csapatok vittek el a bártfai múzeumból.) Ugyanakkor a magyar múzeumi hatóságok is belenyúltak a megszállt területek gyűjteményeibe: a belgrádi katonai kormányzóság 101 darab pénzérmét („délszláv, bolgár és oláh ezüst régi pénzt”) küldött például 1917. szeptember 27-én a főfelügyelőségnek, amelyből 38 darabot a Nemzeti Múzeum kiválogatott a saját éremtára számára, a maradék 63-ról pedig úgy rendelkeztek, hogy azokat vidéki múzeumok között osztják el. [7]

Az intézkedés első próbája azonban az 1916. augusztusi erdélyi román betörés volt, amelynek során a nagyszebeni Brukenthal Múzeum, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a dési, a dévai, a gyulafehérvári helyi múzeumok, az erdélyi püspöki székhelyen lévő Batthyány Könyvtár, a marosvásárhelyi, nagyenyedi, szászvárosi és a székelyudvarhelyi református kollégiumok könyvtárai, a szamosújvári örmény múzeum és az Erdélyi Kárpát Egyesület kolozsvári gyűjteménye kapott értesítést a kultuszminisztériumtól a biztonságba helyezéssel kapcsolatban. [8] Ennek nem mindenki és nem egyformán tett eleget. Voltak múzeumok, amelyek különböző ürügyekkel vagy azok nélkül egyáltalán nem küldték műtárgyaikat az ország belsejébe, mások magánúton intézkedtek: így a gyulafehérvári püspöki gyűjtemény értékesebb darabjait például kézipoggyászként Győrbe menekítették, és az ottani székeskáptalannál helyezték biztonságba.

A kiürítési akcióhoz csatlakoztak olyan szervezetek, intézmények is, amelyek viszont nem szerepeltek a kormányhatóságok által megszólított közegek között, így a szászújfalusi evangélikus egyház egy cibóriumot juttatott el Budapestre, özvegy gróf Nemes Jánosné pedig egyetlen, közelebbről nem részletezett nagyságú csomagot. Ezekkel a szórványos küldeményekkel szemben állt például a kolozsvári egyetemi könyvtár 49 ládája vagy a brassói evangélikus egyház által Budapestre juttatott 34 zsáknyi török szőnyeg a Fekete templomból – utóbbiak molyoktól való megóvása külön gondot jelentett a Nemzeti Múzeum munkatársainak. [9] Az 1916-os műtárgymenekítésekről szóló beszámoló szerzője érezhető büszkeséggel írta le, hogy a szigorú ragaszkodás a jogi keretekhez (elismervény ellenében való átvétel, a tulajdonjog megerősítése stb.) azt eredményezte, hogy nemzetiségi karakterű közgyűjtemények, így a nagyszebeni Brukenthal Múzeum is a központi kultuszkormányzatra merte bízni több tucat ládányi értékét. (És ugyanígy tett a városban székelő Román Irodalmi és Közművelődési Egyesület is, amelynek bizalmával viszont nem dicsekedett a jelentés.) Az 1916-os menekítés alakította ki a műtárgyak kezelésének helyi kereteit – és ezt a protokollt használta a VKM, illetve a főfelügyelőség 1918-ban.

A hármas alapelv a következőképpen festett:

1. Tilos volt pánikot kelteni. A kiürítést diszkréten, lehetőség szerint a nyilvánosság kizárásával kellett lefolytatni. Az erdélyi kiürítéskor a frontra katonákat vivő és onnan üresen visszatérő vagonokat használtak erre a célra. „Felsőmagyarországon pedig az elvitel okául gyakran fotografálást, restaurálást és kiállítási czélt adtunk leplezésül” – fogalmazott a műveletről Czakó Elemér. [10]
2. A hatóság súlyt helyezett arra, hogy a kiürítés ne harácsolásnak vagy eltulajdonításnak tűnjön az adott vidék, különösen a nemzetiségi jellegű vidékek lakó számára, és ezt fontos volt megnyugtató nyilatkozatokkal is alátámasztani.
3. A szervezőknek respektálniuk kellett az elvitel politikai vonatkozásait is. Először is a belpolitikait (a helyi közvélemény jogfeladásnak látna egy ilyen műveletet), másfelől külpolitikait, amennyiben várható, hogy a béketárgyalásokon a győztes felek, illetve az utódállamok az elhurcolt műkincsek visszaszállítását fogják követelni. Az 1920-as jelentés írója ebben a kijelentésében bizonyos értelemben a múltba vetített olyan tudást, amely neki már a rendelkezésére állt, de 1918 őszén egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Így tudta közbevetni, hogy „ellenségeink kezében pedig, meggyőződhettünk Tzigara-Samurcas erdélyi működéséből – kitűnő lajstromok vannak a kezük közt a mi műkincseinkről”. [11] (A román művészettörténész-néprajzos, a Román Paraszt Múzeumának későbbi létrehozója, Alexandru Tzigara-Samurcaş ebben az időben Bukarestben komoly vádakkal nézett szembe a németbarátsága miatt, ugyanakkor kétségtelen, hogy már korábbi működése, így az erdélyi román fatemplomok megvásárlása és elszállítása kapcsán alaposan megismerte témáját és a magyar műemlékvédelem akkori rendszerét.) [12] Olyan esetekben, amikor az elszállítás nem volt kívánatos, a műtárgyakat becsomagolva és elrejtve a helyszínen hagyták. (Ilyen volt például a soproni múzeum esete, amelynek anyagát 1919 elején 22 helyi polgárnál helyezték letétbe, így Budapestre szállításukra nem került sor.) [13]

Az 1916 augusztus–szeptemberében elszállított, elsősorban erdélyi műtárgyak visszaszállítása 1918 májusa, a bukaresti béke aláírása után kezdődött meg, és elég vontatottan haladt. Erre utalt a tény, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum a nyár folyamán kissé ingerülten sürgette a vidéki múzeumok illetékeseit és a főfelügyelőséget a náluk őrzött tárgyak mielőbbi visszaszállítására. A központi hatóság azt szerette volna elérni, hogy a „normális viszonyok beálltáig” az elszállított kincsek maradjanak Budapesten. Válaszában Fejérpataky László, a nemzeti közgyűjtemény főigazgatója elsősorban helyhiányra panaszkodott, amely meglátása szerint „az egyes osztályokat már-már a teljes csőddel fenyegeti”. [14] Ugyanakkor volt olyan vidéki gyűjtemény, amely nem várta be a központ intézkedését, és rossz előérzettől vezetve már 1918. október elején arra kérte a főfelügyelőséget, hogy az alig két hónappal korábban visszakapott és kicsomagolatlan ládákat szállítsák vissza az ország belsejébe, „minthogy a mi szerény ítéletünk szerint ezek a múzeumi tárgyak a háború tartama alatt a mi múzeumunkban nincsenek teljes biztonságban, s mivel másrészt a mi geográfiai fekvésünk miatt ezekért a pótolhatatlan értékű közjavakért a felelősséget a békekötésig nem vállalhatjuk”. [15] Bár a fővárosi hivatalban némi ingerültséget váltott ki a sepsiszentgyörgyiek kérése, és a fennmaradt választervezet szerint nyugalomra (és a tárgyak helyben tartására) kívánták inteni őket, egy, az iratra rótt „bizalmasnak” minősített megjegyzés arról tájékoztat, hogy Czakó Elemér telefonos utasítására a Nemzeti Múzeum egyik munkatársa már útra is kelt, hogy a visszaszállításról intézkedjen. [16] A dokumentum azért fontos, mert rávilágít arra, hogy a bolgár fegyverszünet bejelentése (szeptember 25.), de még a dualista monarchia föderalista átalakításának uralkodói bejelentése (Völkermanifest, október 16.) előtt a végletekig központosított magyar közigazgatásban működni kezdett valamiféle szándék az összeomlás megelőzésére, illetve következményeinek elhárítására, és ennek szükségképpen felülről, miniszteriális szintről kellett érkeznie. (Hasonló volt a helyzet Marosvásárhelyen is, ahol a kiürítésre való felkészülést már október 11-én megkezdték.)

1918 tavaszán a szegedi múzeumba történt betörés miatt a főfelügyelőség felszólította a vidéki gyűjteményeket, hogy az őrzésükbe jutott tárgyakra fokozottan ügyeljenek, azokat fegyveres őrökkel őriztessék, illetve az értékesebb tárgyakat a zavaros időszak elmúltáig emeljék ki a tárlókból, és helyezzék biztonságba. [17] Ez azt is jelentette egyúttal, hogy egyes kollekciók legértékesebb darabjai 1918 őszén eleve félretéve, sok esetben becsomagolva várakoztak, megkönnyítve későbbi elszállításukat. Az 1918. őszi forradalom kapcsán több vidéki múzeum (így például a szegedi) kérése ráerősített a biztonság igényére, amennyiben vezetőik fegyveres biztosítás vagy az értékesebb műtárgyak biztonságba helyezését kérték a főfelügyelőségtől.

Az 1916-os, kiürítésekre vonatkozó protokoll három pontja volt érvényben 1918 telén is, amikor a főfelügyelőség és a Nemzeti Múzeum munkatársai szétrajzottak a határ menti, sőt az annál beljebb fekvő megyékbe is, hogy felmérjék és szállításra előkészítsék 25 veszélyeztetettnek ítélt múzeum anyagait. A korábbi szempontok még kiegészültek újabbakkal, amelyekben a tulajdonosok meggyőzésének szükségességét és a teljes állami költségátvállalást hangsúlyozták, valamint azt, hogy az „inkább kevesebb, de érdemes tárgy mentendő”. Ugyanakkor az új állásfoglalás nem feltétlenül állt meg a „magyar nemzet számára fontos” daraboknál – és ilyen módon kissé önmagának is ellentmondott. A rendelkezések ugyanis kitértek arra is: „Absolut becsű műtárgyak, nagy anyagi érdeket képviselő műkincsek, s a művészet, tudomány és művelődés ritka s nagy becset rejtő értékei, bármely nemzet alkotásai legyenek is, föltétlen mentendők, ha mentésük még lehetséges.” [18] Ez a megfogalmazás többféle értelmezésre adott módot: a kiküldöttek ily módon maguk dönthették el, hogy az egyetemes (francia, angol, olasz stb.) művészettörténet helyben talált tárgyait értik-e ezen, vagy az adott terület román, szlovák, szerb nemzetiségéhez köthető műalkotásokat is. (Persze lehetséges például, hogy a Kolozsváron őrzött és a „mentendő” kategóriába sorolt meteoritdarabot is az „absolut becsű műtárgyak” közé sorolták, és ebben az esetben a nemzeti ambivalencia nem áll meg, és valóban az univerzális értékekre figyeltek a kiürítők.)

Folytatjuk...

Jegyzetek:

[1] A számokról lásd Koloh Gábor: A trianoni menekültek száma (kézirat, megjelenés alatt az ÚTON – Menekülés, mobilitás, integráció az első világháború utáni Közép-Európában és Magyarországon c. kötetben). A téma irodalmához: Istvan I. Mocsy: The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politics, 1918–1921. (War and Society in East Central Europe. Vol. XII.) New York 1983. Valamint: Dékány István: Trianoni árvák. Noran Libro, Bp. 2018.

[2] Erről a legfrissebb irodalom: M. Szilas Katalin–Szűts István Gergely (szerk.): Lichner József: Az alma mater kálváriás útja Selmecbányától Sopronig. Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum, Veszprém–Zalaegerszeg 2019.

[3] A kolozsvári egyetemről lásd Vincze Gábor: A száműzött egyetem – A Ferenc József Tudományegyetem sorsa Kolozsvártól Szegedig (1919–1921). JATEPress, Szeged 2006. A pozsonyiról lásd Lengvári István: A város és az „árva leány”. Pécs és az Erzsébet Tudományegyetem. Limes, 2004. 83–91.

[4] Stipta István: A Miskolci Evangélikus Jogakadémia (1919–1949). In: Kajtár István–Pohánka Éva (szerk.): A Pécsi Püspöki Joglyceum emlékezete 1833–1923. Publikon, Pécs 2009, 65–86. Lásd még Durovics Alex: Eperjes – Az evangélikus jogakadémia 1918/19-es tanéve és Miskolcra költözése, Gerundium, 2019. 2. sz. (10). 80–89.

[5] Presztóczki Zoltán: Hódmezővásárhely első főiskolája. A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2016, 163–195.

[6] Czakó személyes hagyatékát 1998 óta a P2023 fondban őrzi a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, ebben a fondjegyzék alapján találhatók még a mentésre vonatkozó iratok. Csaknem kilencvenoldalas jelentését lásd OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 2052. Czakó Elemér jelentése a veszélyeztetett területekről biztonságba helyezett kultúrjavakról, 1920. június. (Ebben a szerző együtt tárgyalja az 1916-as és 1918-as műtárgymentéseket, néha elég zavarba ejtő módon összemosva a kettőt.) 

[7] Hivatalos közlemények. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1918. évi 2. füz., 147.

[8] OSZKK, Fol. Hung. 2052. Czakó-jelentés, 4–6. f. Illetve Mihalik József: Erdélyi múzeumaink és az oláh betörés, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1916. 4. füz., 180–193.

[9] OSZKK, Fol. Hung. 2052. Czakó-jelentés, 6–7. f.

[10] Uo. 12. f.

[11] Uo. 13. f.

[12] Korábbi erdélyi működéséről lásd Bardoly István: Amikor Kós Károly templomot vett, Enigma, 92. sz. (2017), 156–164.

[13] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa, K 737, 3. dob. Jegyzőkönyv, 1919. márc. 8. 17. n. p. 363. f.

[14] MNL OL, Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, K 736, 69. dob. 372/1918. sz. Fejérpataky László levele az országos főfelügyelőnek, Bp. 1918. jún. 20.

[15] Uo., 70. dob. 539/1918. sz., Csutak Vilmos múzeumi őr levele a főfelügyelőségnek, Sepsiszentgyörgy, 1918. okt. 7. 

[16] Uo. Mihalik József feljegyzése, Bp. 1918. okt. 12.

[17] Az ügyről lásd Betörés a szegedi városi múzeumba, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1918. 3–4. füz., 200.

[18] MNL OL, K 736, 70. dob., 728/1918. sz. Mihalik József feljegyzése a mentés szempontjairól, Bp. 1918. dec. 20.

Képek:

Teleki Téka, Marosvásárhely (korabeli képeslap)

Brassó, látkép a városról, előtérben a Fekete-torony, balra az evangélikus Fekete-templom (Fortepan / Magyar Földrajzi Társaság, Erdélyi Mór cége)

Az egykori tiszti kaszinó épülete, később múzeum Gyulafehérváron

Megjelent a MúzeumCafé 75-76. számában (2020. március)