A néhány évvel ezelőtt elhunyt Kerényi Ferenc irodalomtörténészről mondták, hogy annyira ismerte Petőfi életét, hogy legfeljebb három nap lehetett a költő életében, amivel Kerényi nem volt pontosan tisztában (nyilván az utolsó volt az egyik). Egy irodalomtörténész, ha igazából beleássa magát egy író életébe, akkor annak egyre mélyebb rétegeibe jut, egyre több apró, az irodalomtörténet egésze szempontjából talán nem is lényeges epizódot, adatot ismer meg, már-már családtaggá válik a kutatott szerző, a fennmaradt művek, dokumentumok mellett minden egyes tárgyi emlék az egész élet és életmű megértését szolgálja.
Magyarországon nincs különösebb hagyománya az ereklyevadászatnak, külföldön egész iparágak, aukciós házak épülnek a „valakinek a valamije” felkutatására és értékesítésére. Egy filmsztár autója, egy díva fülbevalója, egy sportoló sapkája, egy csapat dedikált meze, egy festő palettája, egy író tintatartója – mind hallatlanul érdekes és értékes, még akkor is, ha ezek a kultuszképzés „melléktermékei”, nem feltétlenül fontosak az ismertséget kiváltó produktumok (művek, eredmények, filmek, versek) szempontjából.
Itthon nincs igazi sztárkultusz, de ami tárgyi hagyatékot lehet, a múzeumok és a magángyűjtők összeszednek, feldolgoznak, beazonosítanak és kiállítanak. Különösen igaz ez például a Sportmúzeumra, amelyik kifejezetten a versenyek és versenyzők tárgyi emlékeire koncentrál, és igaz ez a Petőfi Irodalmi Múzeumra is, amelyik már a kezdetektől arra törekedett, hogy megmentse az írók, költők relikviáit az enyészettől. Már a múzeum alapjának tekinthető egykori Petőfi Társaság is azért jött létre 1876-ban, hogy a költő még élő rokonaitól és barátaitól begyűjtsön minél több dokumentumot, tárgyat és emléket – a Társaságot a Petőfi-kultusz hozta létre, mely maga is ezt a kultuszt építette tovább.
Ady Endrét már életében is kultusz övezte, halálát követően pedig többen is a szellemi és tárgyi hagyaték megmentésén fáradoztak, így Hatvany Lajos vagy Bölöni György, aki élete utolsó éveiben kifejezetten a Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére közreműködött az Ady-gyűjtemény gyarapításában és feldolgozásában. Nem volt könnyű feladat, hiszen a költő többnyire szállodákban élt, sok időt töltött Párizsban, és csak nagy betegen állapodott meg és lett valódi otthona, mely ma maga is múzeum a Veres Pálné utcában. Kevés a valóban személyes tárgy, mégis maradtak emlékek a gyerekkorából Érmindszenten (hála Ady édesanyjának és Papp Aurél festőművésznek), néhány bútor Debrecenben, ereklyék (csésze, cigarettatárca stb.) Nagyváradon, tárgyak Párizsban és a budapesti rokonoknál, barátoknál. Fontos tényező, hogy Ady halálának pillanatában minden lakásából, szobájából rögtön múzeumot, emlékszobát akartak csinálni a barátok, azonnal összeszedték azokat a tárgyakat, iratokat, dokumentumokat, amelyek Adyhoz kötődtek, és megpróbáltak kezdeni velük valamit: múzeumba juttatni vagy bizony üzletelni. Fáradozásaiknak köszönhető, hogy mentettek mindent, ami menthető.
És az ő fáradozásaik mellett a jelen kutatói (mindenekelőtt Benkő Andrea) is mindent megtettek, hogy a lehető legkorszerűbb módon feldolgozzák a hagyatékot, és most egy honlapon (Stációk és tárgyak) közzétegyék, a Petőfi Irodalmi Múzeum égisze alatt. Az alapos történeti áttekintés mellett nemcsak a tárgyak listáját, jelenlegi őrzési helyét kapjuk meg, hanem – ahol mód van rá – azokat a nyomokat is, ahol monográfusai vagy maga Ady említést tett róla. Csak hajtincsből akad hat: amit Léda őrzött Adytól, amit Ady Lédától, Csinszka Adytól, Ady Csinszkától, barát vágott le a ravatalon, és mindez megmaradt közel egy évszázad után is. Mi ez, ha nem sztárkultusz?
(A képek forrása a tárgyalt honlap)
