A Privát nacionalizmus kiállítás láttán felmerülhet, hogy hogyan értelmezhető másképpen (vagy egyáltalán) egy ilyen mélységes mély társadalmi mondani valóval rendelkező, feszes kurátori koncepció alapján felépített program, mennyire érthetőek magyarázat nélkül a kiállított műtárgyak, vetített videók és lehetséges-e ebből bármit befogadni bizonyos fogalmak ismerete, előképzettség nélkül. A választ hamar megkapjuk, mivel folyamatosan válnak nyilvánossá, letölthetővé, hozzáférhetővé a guide-ok, háttéranyagok, az egyes művekre vonatkozó értelmezések és magyarázatok – vagyis elismerten a látvány és amit a kurátor közölni szeretne, együtt teljesítik be a küldetésüket. Okos és merész kiállítás a Fővárosi Képtárban és a Budapest Galériában.
Az „okosra” már a fentiekben adtunk némi magyarázatot, a „merészre” is kell. A válogatás ugyanis egy végtelenül nyitott, liberális és befogadó világnézetet hirdet, súlyos társadalomkritikát fogalmaz meg, amelynek része a nacionalizmus-kritika és a (hagyományos, patetikus) emlékmű-kritika, vagyis szembefordul mindennel, ami a jelenünkre igazán jellemző: a kirekesztettek, elesettek, peremen kívül kerültek, a másként gondolkodók mellé áll, pontosabban a nemzet részének tekinti. Márpedig ez a múzeum azé a városé, amelyik döntései az emlékművek kiválasztásában és elhelyezésében, engedélyezésében éppúgy problematikusak és bírálhatók, mint a kirekesztettek iránti közönye vagy a szociális problémák elrejtésére való törekvése.
Az András Edit kurátor által (és Leposa Zsóka, Zombori Mónika asszisztensekkel együtt) összeállított kiállítás lépésről lépésre váltja az arcát, hol döbbenetes, hol fanyar, hol humoros, máskor pedig lenyűgöző, a Kiscelli Múzeum templomterében egyetlen hatalmas térben annyi különféle hatás éri a nézőt, ami már önmagában elég is lenne, de ugyanez a sokféleség folytatódik a Lajos utcai teremsorban, két emeleten. Az alapkoncepció Varga Rita képzőművészé, a több országot is megjárt projekt kezdeményezője a Közelítés Művészeti Egyesület, lényege pedig egy kérdésfelvetés: egy fentről diktált politikai ideológiát milyen módon „privatizáltak” a nagyrészt közép-európai művészek. A régió minden államából válogatott (és Budapesten nagyobb számban magyar művészeket felvonultató) tárlat azt a feltevést igazolná, hogy a válaszok nagyon egy irányba mutatnak, a nacionalizmus kritikája felé, de mégsem igazolhatja, hiszen egy erős kurátori koncepcióról van szó, amelyik elsősorban a nemzeti szimbólumok használatának alternatív módjait és a nemzetből kirekesztett rétegek és csoportok önképét mutatja.
Nem szándékoltan, de sok a kettős identitású művész (Emőd Péter kolléga észrevétele, András Edit figyelmét is ő hívta fel erre), ez külön pikantériát kölcsönöz a válogatásnak, hiszen ez az állapot akár erősítheti, akár súlytalaníthatja a nacionalizmus érzését. Van, akinél a zsidó-magyar identitást még a Trianon-szindróma is megfejeli (Chilf Mária esetében, aki egy különleges családfával és relikviatárral van jelen), másnál (Société Réaliste) a nacionalizmus totális fölöslegessége, zárójelbe helyezése jelenik meg, amikor az országok önképe egy felfújt Európát eredményez vagy a nemzetek zászlói egy vizuális trükk következtében elveszítik identitásképző erejüket.
A humor, az ironizálás a művek nagy részét összekapcsolja, a francia-magyar művészpáros fent említett művei mellett a Kis Varsó emlékmű-installációja, Martin Piaceknek a szlovák történelem fordulópontjai számára készített profán emlékművei, a török Gökce Süvari sorozata a buta háborúról, amely a világ legmagasabb gleccseréért, vagyis egy értéktelen és érdektelen területért folytatott elszánt és fölösleges küzdelem, nyilván hatalmi és presztízs okokból. Kisspál Szabolcs videója az Állatkertben kiállított (vagy kiállítani tervezett) erdélyi magyarokról (mint a magyar faj ideáltípusáról) szinte már félelmetes, ahogyan az orosz Gluklya protestruhái, amelyeket Putyin meghamisított választása elleni tüntetésre tervezett – fikció mind, de életszerű fikciók, hiszen minden akár igaz is lehetne, vagy tényleg igaz.
A Budapest Galériában az inkább húsbavágó témák kaptak helyet, a Putyin-legények kiképzőhelyéről szóló videó, Németh Ilona egymondatos családregénye az egy helyben lakó, de folyton nemzetet váltó családról, az ukrán Mykola Ridnyi Vakfolt sorozata, ahol az a bizonyos fekete folt mindig a lényeget takarja el. Borsos Lőrinc alternatív focipálya elképzelései aktuálisabbak, mint kellene, a végén pedig ott van az albán Adrian Paci videója a mexikói bevándorlókról, akiket a szó minden értelmében vett senki földjén hagynak, mi pedig nyilván tudjuk, hogy miért érzünk együtt a lépcsőn ácsorgó elveszett emberekkel.
Érdemes hosszabb időt szánni a két kiállításra vagy külön-külön is felkeresni, mert a videók végignézése (vagy legalábbis a törekvés rá), az installációk apró részleteinek áttekintése és egyáltalán: a saját élmény egybevetése a magyarázó szövegekkel vagyis a kurátori üzenettel, nem egy rrapid program. És remélhetőleg a projekt utóélete, hatása és feldolgozása még tovább fog tartani.
Illusztráció:
Société Réaliste: ENSZ kamuflázs, 2011-2013
