Egyperces néma csenddel kezdődött az ELTE Művészettörténeti Intézetének konferenciája: olyan emberekről emlékeztek meg az előadók, akikről a Google alig dob ki adatot. Ezek a művészettörténészek ugyanis a vészkorszak áldozatai lettek, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna a karrierjük.

AZ ELTE Bölcsészettudományi Karának többnapos, emlékműavatással záruló ünnepségsorozatának részeként rendezték meg a „Magyar művészettörténészek, magyar művészettörténet a vészkorszakban” című konferenciát, az előadók olyan életutakat mutattak be, amelyeket valamilyen módon tönkretett, lebénított vagy végképp lezárt a holokauszt. Egy kivétellel a pálya elején érte őket a trauma, így fotókat, adatokat, közölt vagy kéziratban maradt publikációkat fellelni sem könnyű, hiszen többnyire csak egy éppen elkezdődött életút maradt utánuk. Még szerencse, hogy egy túlélőnek, Zádor Annának az Enigma négy kötetében közölt visszaemlékezései a kutatók segítségére sietnek, hiszen az érintettek közül többen is kortársai voltak.

Az első előadáson (A magyar művészettörténet írás tévútjai) Marosi Ernő gyakorlatilag Gerevich Tibor felelősségét firtatta, akinek rovására nemcsak a címben említett tévutat, de számos emberi gyarlóságot is írt – a későbbi előadások közül pedig több is megerősítette az akadémikus elméletét. Az egyik rögtön a következő, Markója Csilláé volt, aki Zádor Anna és professzora, Hekler Antal különleges kapcsolatáról szólt: az előadó sem talált magyarázatot az egyetemen származása miatt hányatott sorsú Zádor és a fajgyűlöletben élen járó Turul Szövetség primus magistere, Hekler tanszékvezető egymáshoz való ragaszkodására. (Zádor és a későbbiekben említett Bodonyi József is inkább Hekler választotta, mint Gerevich Tibort, az „ellentanszék” vezetőjét. Vajon miért?) Zádor volt Hekler csoportjának egyetlen zsidó diákja, és bár Hekler rendszeresen publikált fajvédő lapokban, a haláltáborba tartó mentből Hegyeshalomnál kimentett Zádor erről láthatóan (akkor vagy később, amikor a visszaemlékezései készültek?) nem akart tudomást venni.

Bodonyi Józsefet nem mentette meg senki, így az oroszországi munkatáborból 1942-ben nem tért vissza. Az előadó Gosztonyi Ferenc Bodonyi kapcsolati hálójára helyzete a hangsúlyt, nem véletlenül, hiszen Bécsben (ahol disszertációját az aranyalap keletkezéséről és jelentéséről írta) egyetemi társa és jó barátja Ernst Gombrich volt, akinek átfogó művészettörténeti munkája magyar nyelven is számos kiadást megélt. Rövid életének megismerésében Gosztonyi is Zádorhoz fordult, ám sajnos sok adat így sem maradt utána, hiszen a pályáról származása okán korán kiszorult, így apja lakberendezési vállalkozásában töltötte utolsó éveit.

A művészeti kritika honi iskolateremtőjét, Elek Artúrt 1947-ben, a Nyugat szerzői emlékestjén többek között Illyés Gyula szavalatával és Fischer Annie zongorajátékával búcsúztatták. Ezzel kívánta Tímár Árpád érzékeltetni Elek Artúr jelentőségét, valamint azokkal a „felfedezésekkel”, amelyeket Elek tett kritikáiban, amikor rajta kívül még nem sokan lelkesedtek például a Nyolcak kiállításaiért. Életének szintén a vészkorszak vetett véget, még ha nem is gázkamrában, munkaszolgálatban vagy a Dunában végezte – nem várta meg, a német megszálláskor önkezével vetett véget életnek. Búcsúlevelében leírta: ha emberi életet már nem élhet, akkor nincs értelme élni tovább…

Lányi Jenő sorsa különleges, róla magyar nyelven kevesebbet, németül többet írtak, hiszen Thomas Mann lányát, Monikát vette feleségül, ezért róla is megemlékezik a bőséges Mann-irodalom némelyike. Lányi kicsit mintha hontalan lett volna, Magyarországon született, aztán Bécsben, Münchenben, Berlinben, Firenzében, Zürichben, ismét Bécsben, végül Londonban élt, magyarul nem írt, műveinek nem létezik magyar kiadása. (Donatello szobrászata volt az elsődleges kutatási területe.) Viszonylag sokáig kutathatott Firenzében, mert Olaszországban az utolsó időkig nem volt antiszemitizmus – tudtuk meg Körber Ágnestől. Az ekkor Princetonban dolgozó Thomas Mann közbenjárására Kanada fogadta volna be a Lányi-Mann házaspárt, ám a hajót, amellyel Londonból indultak, egy német U-boat elsüllyesztette, Lányi meghalt, Mónika Mann túlélte a tragédiát.

A trecento-kutató Péter András művészettörténészi pályájának kényszerű feladása után (nem kapott állást), 1933-tól apja cégében, a Franklin Társulat kiadónál dolgozott irodalmi vezetőként. A látszólagos aktivitás és szakmai sikerek mellett (megalapította a Tükör című folyóiratot) skizofrén helyzetbe került: művészettörténészként lehetett volna kritikus, de a Franklin vezetőjeként nem. Utolsó publikációját a Magyar Csillag (a Nyugat utódja) közölte 1943 végén. Mindössze 41 éves volt, amikor megölték. Két előadás is elhangzott fia, a Londonban élő színikritikus, Péter János jelenlétében: Prokopp Mária és Tóth Károly emlékezett meg Péter Andrásról. (A nevét viselő, fia által alapított díjat fiatal magyar művészettörténészek kapják évente.)

Gombosi György „kultúrahabzsoló ifjú” volt, akit a „máig mérgező gyilkos eszme” ölt meg, mondta Tátrai Vilmos, aki Gombosi mindössze 15 évig tartó pályáját a publikációinak szakirodalmi visszhangján keresztül tekintette át. Megtudhattuk, hogy Gombositól nem állt távol a freudizmus, annál inkább az ikonográfia, 22 évesen már monográfiája jelent meg Spinello Aretinóról, a trecento művészéről, 1937-ben Berlinben Palma Vecchióról, 1943-ban Baselben Moretto da Bresciáról írt kötetét adták ki. Tátrai úgy látja, hogy a szakirodalomban idővel egyre nagyobb megbecsülés övezi az 1945-ben Auschwitzban elhunyt művészettörténészt.

A konferencia záróelőadását Papp Gábor György tartotta Tolnay Károly és Erwin Panofsky princetoni konfliktusáról. A téma némileg kilógott a sorból, hiszen Tolnay a holokausztot a neves amerikai egyetemen „vészelte át”. Az viszont bizonyos, hogy Európából a nácizmus üldözte el, mint sokakat, például az ekkoriban szintén Princetonban működő Albert Einsteint.

Illusztráció:

Elek Artúr (nyugat. oszk.hu)

Zádor Anna (athist.elte.hu)