Egy korábban megjelent írásunkkal emlékezünk a napokban elhunyt Szilágyi János Györgyre (1918-2016) és „otthonára”, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményére, amelynek 1941-től, majd 1947-től volt munkatársa és vezetője.  

A honfoglalás ezredik évfordulója ünneplésének részeként a magyar parlament által 1896-ban hozott VIII. törvény elrendelte a régóta tervezett Szépművészeti Múzeum megalapítását. A Múzeum épületét 1906. december 1-jén avatta fel I. Ferenc József császár és király. A kiállított anyag magvát a Nemzeti Múzeum által átengedett és magángyűjteményekből 1870 és 1895 között megszerzett, a 17-18. századi főúri gyűjtés (Esterházy Miklós herceg gyűjteménye), illetve a 19. század műértőinek ízlését tükröző európai festmények és grafikák képezték (Jankovich Miklós, Pyrker János László érsek, Ipolyi Arnold püspök gyűjteményei). Ezt az anyagot a 19. század végi művészettörténeti felfogás szerinti teljesség bemutatása érdekében a kormány megbízásából Pulszky Károly további jelentős európai festmények és grafikák, valamint plasztikák és falfestmények vásárlásával egészítette ki 1894-95-ben.  Pulszky Károly néhány antik tárgyat is vásárolt, amelyek azonban egyelőre az új múzeum raktárában maradtak. Szemben más nagy európai múzeumokkal, Budapesten nem volt magától értetődő, hogy a Szépművészeti Múzeum megnyitásakor a látogató ókori műtárgyak kiállításával is találkozhasson, mivel a múzeum gyűjteményi profiljának kialakításakor ilyen tárgyú „nemzeti”, fejedelmi, illetve főúri gyűjteményekre nem lehetett támaszkodni. Így az európai művészet ókori történetét az ebből a célból kialakított földszinti csarnokokban felállított gipsz szobormásolatok mutatták be. A kiállítás alapját az a nagyközönség művelődésének szolgálatára létrehozott átfogó másolatgyűjtemény alkotta, amelyet Pulszky Károly atyja, Pulszky Ferenc hozott létre 1869 és 1874 között a Magyar Nemzeti Múzeumban. Pulszky Ferenc szerint – amint ezt egy 1852-ben a londoni University Hallban tartott, a British Museum korabeli kiállítási filozófiáját (vagy inkább annak hiányát) hevesen bíráló előadásában kifejtette – a nemzeti gyűjtemények feladata valamennyi kor és minden nép művészeti képzeletének történeti rendbe szervezett, teljességet célzó bemutatása: egy ilyen módon megalkotott múzeum „megtestesíti a történet szellemét és a legmeggyőzőbb bizonyítékát kínálja a civilizált népek közötti azonosságoknak s az emberi nem egységének”. Alább látni fogjuk, hogy a Szépművészeti Múzeum eredeti koncepciója sem korlátozta volna klasszikus gipszmásolatokra az egyetemes ókori művészet bemutatását.

Pulszky Ferenc egyetemes művészettörténeti felfogásának gyökerei a nagybátyjától, Fejérváry Gábortól, a valaha volt magyar műgyűjtők legkiválóbbjainak egyikétől kapott neveltetésében eredeztek. A Fejérváry által megalapozott, majd halála után Pulszky által továbbfejlesztett gyűjtemény darabjai mára szétszóródtak a világ nagy múzeumaiba, közöttük a budapesti Szépművészeti Múzeummal, ahol ma egyéb fontos Fejérváry, vagy Pulszky által vásárolt tárgy mellett a remek Grimani-kancsót is őrzik. Szilágyi János György munkáiból tudjuk, hogy a gyűjtemény fejlődése szorosan követte, sőt sokszor megelőzte azokat a folyamatokat, amelyek a régi korok művészetének esztétikai és régiségtani megközelítésében a kései 18. és a kései 19. század között lezajlottak. Fejérváry azok közé az úttörő műértők közé tartozott, akiknek ízlését először Winckelmann formálta, majd a Parthenon-fríz megismerése radikálisan átalakította, s az etruszkok, az ókori egyiptomiak, a Távol-Kelet és Amerika művészete iránt kibontakozó érdeklődés az akkor belátható teljesség felé tágította. Nem kevésbé példaszerűen Pulszky pályája is a tehetséges és nagyigényű kora 19. századi dilettánstól az evolucionista iskola kiváló régészéig, a szenvedélyes műértőtől egy olyan nemzeti gyűjtemény megszervezőjéig ívelt, amely egyúttal mint a nemzetközi mércével mért tudományos kutatás intézménye is működött. 

Aligha lehet kétséges, hogy a Szépművészeti Múzeum egyetemes ókori művészeti gyűjtésének koncepciója, ahogyan az egy 1894-ben készült, s csak nemrégiben megtalált tervezetben megjelenik, Pulszky Ferenc köréből származik, feltehetőleg fia, Pulszky Károly műve. A tervezet szerint az ókori szobrászat fejlődését bemutató gipszmásolat-gyűjtemény csak didaktikus keretként szolgált volna egy szisztematikusan gyarapított, eredeti klasszikus márványokból, ókori falfestményekből és kisművészeti tárgyakból álló gyűjtemény körül, amelynek törzsanyagát a lehetőség szerinti művészettörténeti teljességre törekedve kellett volna összeállítani. Két nagy vásárlás jelzi – az első 1908-ban, a második 1914-ben –, hogy a kezdeti, gipszekre korlátozott ókori kiállítás valójában anyagi okokból, parlamenti nyomásra hozott, átmeneti kompromisszum volt, s az 1894-es koncepció nem veszítette érvényét. A Múzeum 1908-ban 135 görög és római márványt, 1914-ben pedig mintegy 650, az akkor ismert valamennyi műhelyközpontot képviselő ókori terrakottát vásárolt Paul Arndttól, a jeles müncheni gyűjtőtől és műkereskedőtől, az ókori szobrászat kiváló szakértőjétől. Ezeket a vásárlásokat és további kisebb vásárlásokat Arndt kezdeményezte, kivitelezésük mozgatója azonban a kiválóan képzett és céltudatos budapesti klasszika-archeológus, Hekler Antal volt, aki doktori értekezését Münchenben írta Adolf Furtwängler irányítása alatt, s akit 1914-ben a Szépművészeti Múzeumban akkor megalakított Antik Szoborgyűjtemény (a mai Antik Gyűjtemény elődje) első őrének neveztek ki. Hekler 1914-től 1918-ig, amikor is elhagyta a múzeumot, hogy elfoglalja a budapesti egyetemen a művészettörténeti katedrát, létrehozta a múzeumban az első ókori művészeti állandó kiállítást, megszilárdította az antik plasztikai osztály pozícióját a magyarországi múzeumi struktúrában, elérte a klasszika-archeológia mint önálló tárgy felvételét az egyetemi oktatásba, tudományos publikációival elismerést szerzett a nemzetközi klasszika-archeológiában, sikeres erőfeszítéseket tett a Magyarországon kívüli területeken végzendő klasszika-archeológiai terepmunka feltételeinek megteremtésére (Isztambuli Magyar Intézet), és számos népszerű közleménnyel járult hozzá a szélesebb közönség ismereteinek és ízlésének fejlesztéséhez. Szinte érthetetlen, hogyan is volt képes minderre az első világháború éveiben – milyen nagyszabású folytatás épülhetett volna ilyen kezdetekre. Azonban nem így történt. Az Osztrák-Magyar Monarchia sikeres „öngyilkossága” után Magyarország kultúrpolitikája mindinkább befelé fordulóvá vált. A „magyar kultúrfölény” szánalmasan abszurd eszméje magával hozta azt a kíméletlenül, de szerencsére nem maradéktalanul megvalósított tudományos kutatási célkitűzést is, amely a római Pannónia tanulmányozását szembeállította az ókori Mediterráneum és Közel-Kelet önálló kutatásával, mint lényegében feleslegessel. Az Antik Szoborgyűjtemény élete, habár egyre lassulóbban, még folytatódott addig, ameddig Hekler és Arndt legalább időnként hatással lehettek az ott folyó munkára. 1918 utáni befolyásukat tanúsítja az a háromalakos athéni síremlék, amelyet ma az Antik Gyűjtemény egyik legjelentősebb darabjának tartanak. A 20-as években azonban Hekler teljesen hátat fordított a klasszikus ókornak, hogy maga is illusztrációja legyen a háború utáni zavarodottságnak (amely hamarosan háború előtti zavarodottságba ment át), csatlakozva azokhoz az eltévelyedett értelmiségiekhez, akik a szellemi élet minden területén a „magyarcélú” kutatás kizárólagosságát hirdették. Hekler kivonulásával a hazai klasszika-archeológia megszűnt, az Antik Szoborgyűjtemény következő évei tetszhalálban teltek. A két világháború közötti évtizedek két nagy magyar ókorkutatójának, Kerényi Károlynak és Alföldi Andrásnak semmilyen kapcsolata nem volt az antik plasztikai osztállyal. Az osztály második vezetője, Oroszlán Zoltán (Hekler munkatársa a rövid életű Isztambuli Magyar Intézetben) nem tudott olyan körülményeket teremteni, amelyek között a vásárlásokat folytathatta volna, s nem tartotta fent az elődje által kialakított tudományos profilt sem. Mindazonáltal voltak előremutató, noha közvetlen eredményt nem hozó fejlemények is. Egy 1934-es törvény szerint Magyarország területén kívülről származó ókori műtárgyakat kizárólag a Szépművészeti Múzeum gyűjthetett; 1943-ban pedig az addig a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, nem magyarországi lelőhelyű ókori tárgyakat áthelyezték az Antik Szoborgyűjteménybe. Ezek a tárgyak azokban a ládákban élték túl a bombázásokat és a főváros ostromát, amelyekben a Szépművészeti Múzeumba érkeztek, s amelyeket csak 1947-ben nyitott fel a hadifogságból visszatérő egykori Kerényi-tanítvány, Szilágyi János György, aki 1941-ben kezdte meg múzeumi munkáját, mint díjtalan gyakornok. Visszaérkezésével a magyar klasszika-archeológia második megteremtésének korszaka kezdődött meg.

A „létező szocializmus” kivételesen jótékony paradoxonjaként a hivatalos kultúrpolitika mélységes érdektelensége akaratlanul megadta a szabadságot Szilágyi számára, hogy a Pulszky és Hekler által elindított munkát folytassa, és a következő évtizedek folyamán egy összetételében a 20. század második felének klasszika-archeológiai szemléletmódját tükröző, egyszersmind tudományos műhelyként működő múzeumi gyűjteményt alakíthasson ki. Az Antik Gyűjtemény, ahogyan az antik plasztikai gyűjteményt az Egyiptomi Gyűjtemény 1957-es kiválásától fogva nevezik, egyesíti Kerényi ókor-felfogását annak a klasszika-archeológiának az eredményeivel, amely a második világháború kataklizmája után egy olyan új világban bontakozott ki, amely önmagát, s következésképpen az ókori világot is teljesen másképpen látta, mint a háború előtt. 1947 és 2008 között Szilágyi János György – olyan kiváló munkatársak közreműködésével, mint Castiglione László, Szabó Miklós és Nagy Árpád Miklós – szisztematikus és céltudatos szerzeményezésekkel mintegy 5500 tárgyra növelte a Gyűjtemény állományát, amelyben mostanra egyaránt képviselve van a korai Égeikum őskori művészete, a görög művészet a kezdetektől a hellenisztikus korig, a hellenisztikus koiné és különösen Egyiptom hellenisztikus művészete, a pre-római és római Itália és a római provinciák művészete, s a „hosszú” kései antikvitás művészete, különös hangsúllyal Egyiptomon és a keleti Mediterráneumon. Tudományos műhelyként az Antik Gyűjtemény olyan könyvtárat gyűjtött össze, amely lehetővé teszi a klasszika-archeológus kutatómunkáját Budapesten is. Ugyanakkor a Gyűjtemény anyaga és könyvtára segíti a klasszika-archeológia egyetemi oktatását, amely az Eötvös Loránd Tudományegyetemen Szabó Miklós professzor tevékenysége nyomán bontakozott ki. Itt nincsen hely külön beszélni Szilágyi János György etruszkológiai munkásságáról, a Gyűjteményhez köthető egyéb klasszika-archeolóiai kutatásokról, vagy a Gyűjteményből eddig megjelent elemző katalógusokról. Nem maradhat azonban említés nélkül az a tény, hogy mint az utolsó fél évszázadban mindig, a Gyűjtemény ma is olyan szellemi közeg, amelynek ösztönző hatását és minőségi példamutatását nemcsak a klasszika-archeológusok, hanem ókortörténészek, klasszika-filológusok, művészettörténészek, egyiptológusok, asszíriológusok, régészek és más humán diszciplínák művelői egyaránt érzik és követik. A Gyűjteményben megtestesülő szellemi attitűd mindenki számára érvényes orientációt kínál, aki komolyan veszi kutatómunkáját és független, nemzetközileg érvényes, modern tudományos mércét keres; irányt mutat mindenkinek, aki az ókori világ olyan megértését keresi, amely egyúttal önmagunk megértését is segíti.

Török László akadémikus, MTA Régészeti Intézete

Megjelent a MúzeumCafé 9. számában (2009/1., február)

Fotó:
Jerger Krisztina - Szilágyi János György: Etruszk kiállítás, Ión szárny, 1989

Szilágyi János György: Antik kiállítás, II. terem, 1997