Vajon divatkövetés, hiánypótlás vagy pozitív diszkrimináció eredménye, hogy az elmúlt két-három évben megnőtt a figyelem a nőművészek, női művészek sorsa és értéke iránt, a múzeumokban éppúgy, mint az aukciós házakban? Ma már elmondható, hogy a nyugati múzeumok gyűjteményeiben jelentősen megváltozott a férfi és női művészek aránya (gyakorlatilag a nulláról indultak a nők), és ez nyilván örvendetes, a számlálás és a nemi szempontú statisztika mégis kicsit zavarba ejtheti az embert. Martos Gábor műkereskedelem-elméleti kötetei többnyire nem is adnak választ a felvetett, általában provokatív kérdésekre, ellenben tetemes mennyiségű adatot tárnak az olvasó elé, hogy ki-ki a maga módján értelmezze azokat.
Martos Gábor művészeti író, és nem mellesleg a MúzeumCafé korábbi főszerkesztője, jelenleg szerkesztőbizottságának tagja Önarckép nyaklánccal címmel írt vaskos kötete a Női alkotók a műkereskedelemben alcímet kapta, ami nem teljesen fedi le a könyv tartalmát, az első 100 oldal ugyanis a múzeumi intézményrendszert és kánont vizsgálja aszerint, mikor kezdték el felfedezni, hogy nők is működtek, működnek képzőművészként. A vonatkozó kiállításokat a szerző hosszasan sorolja, de alig akad korábbi, mint 2017-2018-as. Vajon miért felejtődött ki az a néhány, a 19. századnál korábban élt alkotó a művészettörténetből? Nem biztos, hogy a kurátorok hibája: egy olyan pályáról van szó, mely hagyományosan a férfiaké volt, évszázadokkal ezelőtt inkább voltak mesteremberek, mint művészek, de a későbbi „festőfejedelem” szerep sem volt összeegyeztethető az asszonyokéval, és ez egyébként a 20. századra sem változott jelentősen. Gondoljunk csak bele, és vázoljuk fel egy 20. századi magyar festő életpályáját, mely többnyire alkotótelepeken vagy műtermi magányban telt, több hónapos, sokszor rendszeres külföldi tartózkodással. Martos Gábor számos statisztikája mellé odatehetnénk egyet arról, hogy a 20. századi elfogadott, elismert magyar női alkotók közül kinek hogyan befolyásolta az életútját például az anyaság. Hogy mennyiben alakult máshogyan az azoknak a „karrierje”, akik szültek, és nevelték a gyermekeiket. Anna Margit, Vajda Júlia, Barta Éva, Gedő Ilka ilyen. És vajon hogyan néz ez ki a 21. században? Milyen kompromisszumokat kell kötni, jelent-e törést vagy valamilyen kanyart, pályamódosítást, hangsúlyok eltolódását a házasság, családalapítás?
A kötet terjedelmesebb része valóban a piaci helyzetről szól, és a drasztikus áremelkedés, a női alkotók piaci súlyának jól látható változása ugyanúgy az utóbbi két-három-négy év tapasztalata, mint a múzeumi gyűjteményekbe való bekerülés nagyobb esélye. Érdekes kitérő néhány példa a női műkereskedőkre, főleg azokra, akik jelentékeny szerepet játszottak a modern művészet műkereskedelmi tényezővé válásában, és mégis hiányoznak a fontos galeristák, kereskedők állandó névsorából. A szerző nem tér ki rá, és nyilván egy külön kötetet érdemelne, hogy a hazai műkereskedelem rendszerváltásában mennyire fontos szerep jutott a nőknek (Pátzay Vilma, Virág Judit, Marsó Diána, Szekeres Anna, Pető Lilla), ami minimum érdekes, és lehet, hogy egyedüli a világban.
A jelenkori élénk érdeklődés a női alkotók iránt néhány magyar (vagy magyar származású) művésznek is meghozta az igazi sikert, elismerést, ma már rendszeresen olvashatunk nagy múzeumi vásárlásokról, aukciós rekordokról, melyekben Mauer Dóra, Reigl Judit vagy Keserü Ilona neve tűnik fel. Ma már inkább azt mondjuk, hogy a kurátori pálya elnőiesedett, és – ahogy a könyvbeli statisztika is jelzi – a festői is, hiszen ma már nagyobb arányban járnak nők a Képzőművészeti Egyetemre, mint férfiak, amire a szerző által megszólaltatott szakértők úgy reagáltak: a festőművészet ma a férfiaknak nem pálya. Vagyis pont az ellenkezője történik, mint korábban évszázadokig.
Van min gondolkodni, és most már kézikönyv is van hozzá, hiszen Martos Gábor éppen azt a munkát végzi el, a hihetetlen mennyiségű adat felkutatását, amivel valószínűleg a legtöbbünk nem szeret foglalkozni. Felvethető lenne például, hogy amikor egy amerikai múzeum elárverez egy Edward Hopper képet a gyűjteményéből, hogy az árából színes bőrű női alkotók műveit vásárolja meg, akkor nem csinál-e demográfiai kérdés a művészetből. És ha a művészeket felosztjuk nőkre és férfiakra, akkor nem különböztetjük-e meg őket úgy, ahogy talán ők sem szeretnék?
Na ezen gondolkodjunk!
(A képen Lesznai Anna látható.)
