1992. március 20-án nyílt meg az Artpool Művészetkutató Központ a Liszt Ferenc tér 10. szám alatti, első emeleti lakásban. A Galántai György és Klaniczay Júlia vezette intézmény önmagát az avantgárd művészet archívumaként meghatározva kezdte meg (pontosabban folytathatta végre hivatalos keretek között az 1979 óta a lakásukon már több mint egy évtizede végzett) tevékenységét: a művészetek új formáinak keresését, művészeti események, kiállítások szervezését, mindezen tevékenységek dokumentálását, és végül, de nem utolsósorban az egyre jelentősebbé váló művészeti archívum felhasználhatóságának, kutathatóságának megteremtését. Az előbb illegális, majd „hivatalossá” lett Artpool számos kiállítást, művészeti akciót, művészettörténeti előadást, illetve egyéb művészeti eseményt szervezett és rendezett, kiadványokat jelentetett meg, és archívumai révén nem egy tudományos munka megszületéséhez nyújtott jelentős segítséget. Előzményeit, múltját és jelenét vázolja fel az alábbi kettős portré.

Museum of Parallel Narratives címmel a háború utáni kelet-európai avantgárd művészet és a korszakot dokumentáló gyűjtemények bemutatására tesz kísérletet a barcelonai MACBA kortárs művészeti múzeum októberig látható tárlata. A szlovén kurátor, Zdenka Badovinac a hatvanas–nyolcvanas évek neoavantgárd megnyilvánulási formáit – mint a performance vagy a konkrét költészet – nem önmagukban, elszigetelt jelenségekként szemlélteti, hanem a környezetre adott tipikus reakciókként, térben és időben is távoli művészeket és csoportokat emelve egymás mellé a keleti blokkból. Saját kollekciójuk, a ljubljanai Moderna Galerija anyaga mellett négy művészgyűjteményt mutat be a régióból a kurátor: a szlovák Július Koller, a lengyel Zofia Kulik, a román Lia Perjovschi projektjeit, illetve Galántai György és Klaniczay Júlia 32 éve alapított kortárs művészeti archívumát, a budapesti Artpool Művészetkutató Központot. Az Artpool a hazai nem hivatalos kultúra egykori szervezője, gyűjtőhelye és nemzetközi referenciapont is egyben. A többiekkel ellentétben azonban mindmáig magángyűjtemény, a Galántai házaspár tiltott, tűrt, majd támogatott, ám idén sokadszorra is ellehetetlenülő kényszervállalkozása maradt. Egy különös korszak lenyomata és torzója is egyben, a szervezetten fellépő hazai underground koráé, amely, mint ez a történet is, egy kis balatoni kápolnából indult.

Ma már megkerülhetetlen a hazai művészettörténetben a balatonboglári kápolnaműterem négy éve. Galántai György a hatvanas évek végén talált rá az elhagyatott kápolnára a boglári temetődombon. Gyors elhatározás után, miszerint a családjától műteremépítésre kapott összeget inkább a kápolna felújítására költi, 1968-ban tizenöt évre bérbe vette az épületet az egyháztól, és alkalmi kiállítótér kialakításába kezdett. „Volt egy megfogalmazatlan vágyam, hogy legyen egy hely, ahol jól érzem magam, és ne legyek egyedül… Alkalmi munkából tengettem az életemet, autóstoppal utaztam Boglárra, és próbáltam kitalálni, hogyan teremtsek valamit a semmiből” – emlékezik a kezdetekre. Már a próbaévben felforrósodott a levegő a kezdeményezés körül, ami jó időben volt és jó messze: a korszak tűrt és tiltott művészei, akik a fővárosban aligha érvényesülhettek, Bogláron a szocialista kultúrpolitika óvó tekintetétől távoli, nyaralással egybekötött lehetőséget láttak a bemutatkozásra. A trükk abban állt, hogy a kápolnát műteremként bérelte Galántai, a műterem-kiállításokra pedig nem vonatkozott a zsűriztetés kényszere. Boglár híre futótűzként terjedt a pesti „kulturális alvilágban”. A fővárosban betiltott kiállítás szinte automatikus belépőt jelentett a kápolnába, így nem csoda, hogy a tárlatokra felfigyelt a kultúrpolitika is. 1970 telén, mikor a hazai avantgárd alkotók szélesebb köre mutatkozott be a Műegyetem „R” épületében, a kiállítást szokatlan módon Aczél György is felkereste. Jó fülest kaphatott, mert valóban, az „R”-kiállítás az első igazi boglári nyár főpróbája volt. „Azt akartam, hogy mindenki ott legyen, akit a kultúrpolitika nem vesz figyelembe. Mert ha képes vagyok mindenkit felvonultatni, az azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenki ellen kell lépnie, ha be akarja tiltani a tárlatokat. Öt embert vagy egy csoportot le lehet fejezni, de száz alkotóval már nincs ilyen könnyű dolguk.”

1971 nyarán, a „mindenki évében” tizenkét kiállítást, koncerteket, irodalmi és színházi előadásokat fogadott be a kápolna: csak ezen a nyáron alkotott és kiállított itt Bak Imre, Nádler István, Erdély Miklós, Gulyás Gyula, Harasztÿ István, Hencze Tamás, Pauer Gyula, Szentjóby Tamás, Haris László, Türk Péter, Baksa-Soós János és természetesen maga Galántai. Hosszan lehetne még sorolni az alkotókat, a hangsúly azonban nem az illusztris névsoron van. A friss művészeti áramlatok hatására régóta érlelődött már egyfajta paradigmaváltás a hazai underground képzőművészetben, amely a kápolnatárlatok üvegházi körülményei között egy csapásra megindult. „Amitől művészettörténetileg megkerülhetetlenné vált Boglár, az a koncept art… A koncept a hatvanas évek végén jelent meg Amerikában, és alig néhány év kellett ahhoz, hogy megérkezzen Boglárra is, 1972-re pedig már teljesen elhatalmasodott. Pauer és Gulyás munkáin pontosan lehet követni, hogy a plasztika hogyan megy át performance-ba vagy akció-ba. Gyönyörű!” – lelkendezik még négy évtized távlatából is a művész azon, hogyan uralkodott el nyitott műtermében a tárgyias közlésforma helyett a mű „elanyagtalanítására”, a tisztán intellektuális alkotásra hangsúlyt helyező irányzat. 1972-ben Beke László művészettörténész is színre lépett Bogláron. „Megvalósult az a ritka pillanat, hogy a teória és a gyakorlat, a művészettörténész és a művész együtt dolgozik, mint a szürrealizmusban vagy a dadában anno.”

A balatonboglári kápolnatárlatokról kiadott Törvénytelen avantgárd című 2003-as monográfiában Galántai a minimalizmustól a performance-on át saját intézményművészetéig vagy harmincféle megnyilvánulását sorolja fel az avantgárdnak – kizárólag ennek a négy évnek a kínálatából csemegézve. Szentjóbyt vödörrel a fején (Kizárás-gyakorlat, büntetésmegelőző autoterápia), Gulyást csipeszekkel a mellkasán (Body traces – Testnyomok), Erdélyt gallyakat rendezgetve (Rőzse: a tüzelőanyagok proletárja), Galántait a kápolnatoronyra hatalmas turistajelzést festve (Útjel-akció) látjuk a harmadik év fotóin. Akcióik polgárpukkasztó túlzásnak tűnhetnének, ha nem lennének kiolvashatók belőlük az alkotók korábbi, új közlésmódokba átmentett gesztusai. Balatonbogláron működni kezdett egyfajta szabadiskola, a művészek évről évre egymás munkáitól ihletetten kísérleteztek. Alkalmi tárlataik, ahogy a Pécsi Műhely land art akciói vagy Halász Péter színháza, ma már kivétel nélkül sűrűn hivatkozott források a korszakból. Ha a tárlatokat nem zárják be erőszakkal, Galántai szerint néhány éven belül ott művészileg is sokan kiteljesedhettek volna. 1973 után azonban számos avantgárd kezdeményezés, gyakran teljes irányzatok maradtak torzóban…

A hatalom módszerei jól ismertek, felesleges tételesen végigvenni, hogy a kultúrpolitikusokkal folytatott eredménytelen „párbeszéd” után, álszent, adminisztratív eszközökkel – a Köjáltól az egyházon át az állambiztonsági szolgálatokig minden létező szervet bevonva – hogyan záratták be 1973 késő nyarán a kápolnát, hogyan vitte el a balhét Galántai. Legyen elég annyi, hogy talán a hivatalokkal folytatott konstans levelezésből, a „fellebbezésművészetből” ered különös vonzalma a pecsétekhez, bélyegekhez – ami aztán a művészetét nemzetközileg is ismertté tévő mail art munkáiban bontakozott ki leginkább. Ma már senki nem vitatja, hogy Balatonboglár – mint azt Sasvári Edit írja az idézett monográfiában – „az irodalmi, a zenei avantgárddal majd a szamizdattal, a második nyilvánossággal együtt a mai, demokratikus kultúra előzménye volt”.

Ahogy a hazai értelmiség többsége, a Klaniczay család is 1973 telén, a bezárás után értesült csak a kápolnatárlatokról. Klaniczay Júliát még nem foglalkoztatta ugyan a kortárs művészet, hiszen ekkoriban éppen irodalomtörténész édesapja árnyékából próbált kilépni (tüntetőleg biológia–kémia szakra iratkozott az egyetemen), mégis ekkor hallott először a „hírhedt” Galántairól. Mert utólag jelent meg a Népszabadság „leleplező” cikke, a Happening a kriptában. A cím mindent elmond – a bűnbaknak kijelölt Galántai jövőjéről is. „Évekig nem kap munkát, ismerősei az utcán félelemből elkerülik, nyomorog, az éhezéstől kihullnak a fogai” – írja tömör őszinteséggel önéletrajzában. 1976 őszén, amikor a Képzőművészeti Főiskola melletti kulthelyen, a Rózsa presszóban összehozta a véletlen jövendőbelijével. Klaniczay Júlia „a márciusi ifjak büszkeségét és lendületét sugárzó”, ám valójában a helyét kereső, hallgatag, művészetében is az „Ego-problémát” vizsgáló embert ismert meg Galántai személyében. Ekkorra újra kiállíthatott, és hetente „kreativitási gyakorlatot” tartott Maurer Dórával és Erdély Miklóssal a Ganz Művelődési Házban. Ekkoriban készítette első „átfunkcionált” vasszobrait is a dunaújvárosi acélmű művésztelepén, mégis magányosan, egy giccskészítő maszek megbízásaiból, szitanyomóforma-készítésből élt.

„Izgatott Gyuri személyisége és az egész történet, mert nagyon sokat mesélt… Kicsit a munkatáborokat megélt emberekre emlékeztetett Boglár után” – emlékezik Júlia. A képzőművész próbálta kibeszélni, és ezzel a lendülettel el is felejteni, ami vele történt, ő pedig csak gyűjtögette, analizálta magában a hallottakat. Galántai szerint egy főiskolás olvasmányélménye, Thomas Mann A kiválasztottjának alapgondolata segítette túl a nehézségeken ezekben az években. A novella egy vezeklő emberről szól, aki az aszkézis miatt sün méretűre zsugorodik, majd rátalálnak, és a gondos táplálás eredményeként visszanyeri emberi formáját, végül római pápa lesz… A hasonlat találó, mert Júlia valóban a gondviselés küldöttje volt: íráskészségével és nyelvismereteivel segítette továbblépni a művészt. Egy évvel házasságkötésük után, 1978-ban Galántai „könyvobjekt” kiállításának kétnyelvű plakátkatalógusát „Please send me information about your activity” felirattal felülpecsételve elküldték több száz címet tartalmazó listájukra. Az ötlet hasznosnak bizonyult, a válaszként kapott katalógusok, levelek, művészbélyegek egy egész polcot foglaltak el a lakásukban.

Ekkorra a házaspár már szerzett némi nemzetközi gyakorlatot: a kölni Depot és az amszterdami De Appel művészeti archívumokból vagy a párizsi Vitrin pour l’Art Actuelle-ből szegényen, de gazdag tapasztalatokkal tértek haza. Felismerték, hogy az információ a művészetben is hatalom, és hogy egy művészeti archívummal újra a boglárihoz mérhető közösséget szervezhetnek maguk köré. 1979-ben félhivatalossá tették addigi gyűjteményüket, és elindították az Artpoolt, ahova a megőrzés érdekében áramlani kezdtek a hazai underground dokumentumai és alkotásai, valamint Galántai frissen indult mail art tevékenységének köszönhetően a nemzetközi anyag is. Ugyanebben az évben meglátogatták Olaszországban a mail art pápájaként tisztelt Guglielmo Achille Cavellinit, lakásuk így rövidesen valóban archívum és nemzetközi átjáróház lett. Amiből a Képző- és Iparművészeti Szövetség jól értesült művészurai annyit értettek a maguk humorával, hogy Galántai biztos neglizsében fogadja a látogatókat…

„A nyolcvanas években feladatul tűztük ki magunknak, hogy megörökítsük, dokumentáljuk azokat a művészeti eseményeket, amelyek nem jelennek meg a hivatalos médiában” – magyarázza az indíttatást Klaniczay, hogy – már az Akadémiai Kiadó szerkesztőjeként – miért vállalta a rizikót a lakásarchívummal. Itthon továbbra is a hatóságok idegeivel játszottak: egyre több művészi hírlevelet, antológiát publikáltak engedély nélkül, Budapestre hívták és közösen dolgoztak Cavellinivel, az olasz művész könyvében megörökítve pedig nemzetközi hírnévre tettek szert. Vonzó pimaszsággal néznek a kamerába a korabeli fényképeken; szervezték és gyűjtötték azt az alternatív művészetet, amelynek létezését is tagadta a hatalom. Az 1982-es Mindenki mindenkivel akcióval Galántai feltalálta a zsűrizhetetlen tárlatot, hiszen a műveket a megnyitó közönsége hozta létre a kiállított pecsétekkel, Ray Johnson akcióihoz csatlakozva pedig alkotói felhívásai, network-projektjei már New Yorkig értek. 1983-ban indították el Júliával az AL (Aktuális Levél) című művészeti szamizdat folyóiratukat, és Galántai megkapta a párizsi Magyar Műhely Kassák-díját is. Bár a díjátadóra nem engedték ki, a képzőművész meg sem lepődött azon, hogy az orwelli évben, 1984-ben nagyszabású tárlat rendezésére kérte fel az FMK művészeti vezetője…

„Az ember nem csak elszenvedi az életet, én bizonyos mértékig élveztem is a játékot a hatalommal, öröm volt folyton kijátszani őket” – vallja Galántai arról az időszakról, amikor még egyszer, utoljára csőbe húzta ez a hatalom. A lengyel Pawel Petasz Commonpress nevű hálózati folyóiratának készített éppen Magyarország-különszámot (akkoriban a mail art interaktív felületei jelentették az avantgárd művészek világhálóját), s ötletét továbbformálva 110 magyar és külföldi művész felhívására beérkezett alkotásából állított össze egy alternatív országimázst Magyarország a tiéd lehet! címmel az FMK-nak. Hogy éppen az Inconnu csoport vörös falapra szögezett országtérképe, Erdély Miklós villanyrendőrrel kombinált zászlója vagy Győrffy Sándor hámozott, nemzetiszín almája verte-e ki a biztosítékot, már nem lényeges – a tárlat nem élte túl éjszakába nyúló, később ellenzéki találkozóként jellemzett megnyitóját. Galántai újra indexre került, s a rendszerváltásig hátralévő éveket csak a frissen indult Soros Alapítvány támogatásával húzta ki az Artpool. Teltek az évek, sorra gyűltek a kiállítások, találkozók dokumentumai, művészkönyvek, videók, VHK- és a Trabant-felvételek; elbúcsúztatták Erdély Miklóst, művészbélyeg-kollekciójukat pedig kiállította a Szépművészeti Múzeum. Galántai látszólag felszabadultan alkotott belső emigrációjában, hiszen újra festett, hangszobrokat készített és „átfunkcionált tárgyakat”, de valójában eddigre már régen betelt a pohár. Három évet kellett várni a vízumra, de 1988-ban végül úgy utazott el DAAD ösztöndíjjal Nyugat-Berlinbe a család – mert közben egy kislánnyal is gyarapodtak –, hogy talán vissza sem térnek. Időközben azonban Magyarországon megdőlt a rendszer, távollétében Munkácsy-díjjal tüntették ki a művészt, így 1989 nyarán mégis tervekkel és reményekkel telve jöttek haza.

„Meg voltunk győződve arról, hogy a rendszerváltás után azonnal létrejön egy kortárs múzeum, és közkinccsé tehetjük azt az anyagot, ami csak nálunk hozzáférhető. Erre azonban senki nem vállalkozott. Nyilvánvaló volt, hogy nekünk kell megtennünk az első lépést, de mi beleragadtunk ebbe a lépésbe” – foglalja össze Klaniczay Júlia az Artpool rendszerváltás utáni kálváriáját. 1992-ben a főváros felkarolta kezdeményezésüket, amivel állandósult az átmeneti állapot. Júlia feladta szerkesztői állását, György művészeti vezetőnek és mindenesnek állt be az intézménybe, amit fővárosi segítséggel a képzőművészeti igazgatóság volt Liszt Ferenc téri irodájába költöztettek, és Artpool Művészetkutató Központként nyitottak meg újra. Közgyűjteményi feladatokat felvállalva, egyetemisták, gyakornokok segítségével gyűjtötték, rendszerezték, tematikus évek programjaiként állították ki sorra a megelőző évtizedek anyagát. „Szerettünk volna hozzájárulni ahhoz, hogy nálunk is megvalósuljon az, ami minden művész vágya, hogy értsék. Hogy kontextusba kerüljenek a műalkotások és a művészek, akik hihetetlenül mostoha körülmények között, mégis fantasztikus dolgokat alkottak, rengeteg mindent elmondva erről a korról” – mondja Klaniczay. Ismertették hát a fluxusmozgalmat, a performance történetét, Erdély Miklós munkásságát, a hálózatművészetet, az installációt, a kísérleti műfajokat, és – sokszor saját kárukon okulva – igyekezték tanulni a nonprofit működést is.

A kilencvenes évek végén aztán feltárult múltjuk egy addig ismeretlen szelete: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kutatva előkerültek Galántai megfigyelési dossziéi. Mint kiderült, Algol László művésznevű egykori boglári alkotótársuk körmölte szorgalmasan a jelentéseket a hetvenes évek közepén, majd az Artpool beindítása után is. Bebizonyosodott Galántai korábbi megérzése, amit pedig sokáig szimpla üldözési mániának vélt Júlia is. A dossziék új lendületet adtak a kápolnatárlatok kutatásának, így született meg 2003-ra a Törvénytelen avantgárd. „Akik kiállítottak Bogláron, a rendszerváltás előtt érthető okokból kiradírozták az életrajzukból is a nyomát, a köztudatba pedig csak úgy került be újra, hogy kiadtuk a monográfiát. Így is évekbe telt, mire újra felismerte a művészettörténet a kápolnaműterem szerepét, és tanítani kezdték az egyetemeken” – mondja Júlia.

A kitartó és következetes munka ellenére 2005-ben csődközelbe került az Artpool, és csak a Gödörben rendezett Segély-konceptnek köszönhetően élte túl a pénzügyi nehézségeket. Egyelőre, hiszen a közhasznúsági szerződések és az egyetemekkel, kutatókkal kialakított aktív kapcsolatok ellenére az idei évnek újra teljes bizonytalanságban vágtak neki: a főváros a maradék nyolcmilliós támogatását is megvonta. „Akinek eddig volt kulturális elhivatottsága a főváros vezetésében, az megmentette az Artpoolt, de most nincs ilyen.” Az idő sürget, mert bár van tervük a folytatásra az elmúlt évek tematikus projektjei után is, de amíg a villanyszámlát nem tudják kifizetni – ahogy Galántai fogalmaz –, addig már nem kezdenek bele semmibe. Félreértés ne essék, nem a további támogatásért küzd az archívum, hanem az évtizedek alatt felhalmozott kultúrkincs és a know-how megőrzéséért. Az Artpool nonprofit intézményként – mint mondják – süllyedő hajó. „A működésünk már bizonyított, ezért továbbra is keressük a lehetőséget, hogy filiáléként, önálló programmal csatlakozhassunk egy állami intézményhez” – mondja Klaniczay Júlia. Erre legutóbb a Szépművészeti Múzeum tervezett föld alatti bővítésekor mutatkozott valódi esély…

Az Artpool Művészetkutató Központ bő három évtizede alatt a hazai underground kultúra, az újabb kísérleti művészetek és egyben a nemzetközi mail art mozgalom archívumává, sűrűn látogatott kutatóközpontjává vált. Egyedülálló jelenséggé a hazai nonprofit szcénában, egyedi példává a nemzetközi művészgyűjtemények között. Mert egy jobb világban az Artpool lehetne a magyar MACBA, és a barcelonai múzeumhoz hasonlóan közgyűjteményként folytathatná azt a munkát, amely tartós társadalmi támogatottság nélkül, alapítványként már finanszírozhatatlan. De egy jobb világban nem maradna a művészekre a múltfeltárás terhe, s talán nem lenne olyan terhelt múlt sem, amit érdemes kutatni. Ettől sajátosan magyar történet az Artpool.

„Az emberi világ a fenntartható fejlődésre törekszik, és ezt úgy éri el, ha mindig N+1 mozgást végez. Nem kell messze mennünk, itt van rögtön két magyar. Az N+1 Arthur Koestler holon képlete, és ugyanerről szól Tamkó Sirató Károly dimenzionizmus-elmélete. Az Artpoolnak is N+1 mozgást kell végeznie. A honlapunkon már látható az új program, leütöttem az alaphangot. De van fent egy finom jelzés is arra, mi történik, ha az értelem alszik… Mert nem vagyok már hajlandó belemenni bizonytalan helyzetbe, nem szeretek bukni – magamtól” – zárja a beszélgetést Galántai György, aki az idén nyáron, a „mindenki éve” negyvenedik évfordulóján lett hetvenéves.

Borsos Roland

Megjelent a MúzeumCafé 24. (2011/4. augusztus) számában

Illusztráció: artpool.hu