Különös bábszínház Böröcz Andrásé, ahol paradox módon a kötél nem mozgatja a bábokat, mint a marionett figurák esetében, hanem rögzíti. Akasztottak, de élénkek, halottak, de megszólalnak. Egy brooklyni platánfa kivágott darabjai keltek életre, arcokat és hangokat kaptak, sajátot, egyedit: lelket és karaktert.
Egy zsinagógából átalakított bronxi múzeumban állították ki először az Akasztottakat, 1990 körül, majd nem sokkal később Budai György, a fiatalon elhunyt gyűjtő és producer vásárolta meg és ajándékozta a Szépművészeti Múzeumnak. Az Akasztottak sorsa itt nem zárult le: Budai felkérésére Dés László zenét írt a tizenhét szoborból/tizenhét hangszerből álló szoborkompozíciónak, Gothár Péter pedig filmet készített róla. Egy mű, három alkotás.
Nem a forradalom ihlette a forradalom évében született művészt, hanem a huszadik század minden borzalma, minden áldozata. Éppen ezért helye és ideje van Böröcz és Dés művének november 4-én, a forradalom elfojtásának évfordulóján, a Magyar Nemzeti Galéria ünnepi előadásán.
Böröcz András úgy képzelte, hogy ha a szobrok elkészülnek, visszaakasztja őket a platánfára, hogy a szél szólaltassa meg. Máshogy alakult a sorsuk, de ritka, kivételes alkalmakkor megszólalnak, és a pénteki is egy ilyen alkalom.
Néhai Román József, Bálint Endre monográfusa, Ország Lili, Anna Margit, Kassák Lajos barátja „az évszázad művének” nevezte az Akasztottakat…
(A fotók az installálás közben készültek, a Magyar Nemzeti Galériában.)
