A városi séták ideális közönsége 20-25 főből áll, mondják a tapasztalt sétaszervezők, a MúzeumCafé programján a Nemzeti Múzeum kertjében kétszer többen vettek részt, dacára a hőségnek – vagy éppen ezért, hiszen a park fái legalább a tűző napot kiszűrték. Ugyan májusi lapszámunkban Debreczeni-Droppán Béla remek írásában gondosan áttekintette a Múzeumkert történetét, a séta során mégis tudott újabb adalékokkal szolgálni, amellett, hogy a cikkben említett nevezetességeket „élőben” is láthattuk.
Manapság a Múzeumkert nem tartozik a leglátogatottabb városi parkok közé (a régebbi korokkal ellentétben), többnyire legfeljebb néhány egyetemista beszélget, olvasgat a padokon. A gyerekek, családok nyilván inkább a méretes játszótérrel rendelkező Károlyi-kertet választják, a fiatalok pedig olyan városrészt (például a közelben a Mikszáth teret), ahol egy pohár ital mellett is el lehet ücsörögni. Ez a terület a közeljövőben teljesen átalakul (sokadszorra, persze), hiszen hamarosan megvalósulhat a park rendezésére kiírt ötletpályázat nyertesének elképzelése, és a fókuszpont is áttevődhet a múzeum mögötti részre, ha az intézmény megkapja a Magyar Rádió volt épületét (netán többet is), ahogyan a mostani elképzelésekben szerepel, és akkor a Pollack Mihály térrel is bővülhet a Múzeumkert területe. Annyi máris látszik, hogy a környezetidegen parkoló néhány napja eltűnt a kertből, így az autók kerülgetése nélkül sétálhattunk a parkban a Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, Debreczeni-Droppán Béla vezetésével.
Megtudhattuk, hogy a területen álló egykori érseki palota pincéjének maradványai ma is megtalálhatók a kert alatt, bár javarészt feltáratlanul, hogy a kertben egykor igen sok római kori kőemléket tároltak, ezek ma egy külső raktárban pihennek, egyetlen gyermekszarkofág kivételével, ami jól elrejtőzik a bokrok alatt. Ahhoz pedig tényleg értő vezetés kell, hogy észrevegyük a park egyik sarkában a fák alatt lapuló Washington-követ, amelynek eredete kész rejtély, és az sem elképzelhetetlen, hogy egy szabadkőműves emlékről van szó, amelyet a mozgalomhoz csatlakozó Kubinyi Ferenc (régész, politikus) készíttetett.
Valaha a múzeum épülete lakásként is szolgált, a „múzeumőrök”, vagyis az intézmény vezetői, tisztviselői itt laktak a családjukkal, és erre szolgált az a kisebb épület is, ami a főépület háta mögött áll. Itt, a kert Pollack Mihály tér felőli részén zajlott a Pál utcai fiúkból ismert „Einstand”-jelenet – az egyik Pásztor fiú meg is emlékezett a korszakról az 1930-ban kiadott Muzi című írásában. (A Muzi a Múzeumkert közhasználatú neve volt az 1880-as években.)
A Nemzeti Múzeum felső ablakaiból is lőtték 1956-ban a Rádió épületét, pár nappal később pedig az itt zajló harcok tetemes anyagi károkat okoztak, a tűz rengeteg műtárgyat, dokumentumot pusztított el, a maga korában világszenzációnak számító Afrika-kiállítás is megsemmisült. A múzeum és kertje egyébként többször volt hadszíntér, 1919-ben a román hadsereg próbálta kifosztani, 1944-ben előbb a német, majd a szovjet hadsereg szállta meg, 1956-ban a forradalom egyik gócpontjaként működött, erre utal a kertben most felállított, az aktuális 1956-os kiállításhoz kapcsolódó harckocsi is.
Valamikor gyerekzsivajtól volt hangos a Múzeumkert, ezt próbálták kiküszöbölni az épület háta mögé telepített fákkal valamikor az ötvenes években, hiszen a Kálvin tér felőli oldalon ekkor egy játszótér is üzemelt. (Egy fennmaradt jelentés szerint a múzeum munkatársait zavarják a kiabáló gyerekek, ezért egy fasorral távol kell őket tartani az ablakoktól.) Ennek ma már nyoma sincs (ez a legüresebb része a kertnek), csak néhány pöttyös labda az ötvenes évekből, amelyek a nemrégiben kivágott elöregedett fák odvaiból gurultak elő. Ezeket Debreczeni-Droppán Béla gondosan őrzi, hogy az általa megálmodott Múzeumkert kiállításon megmutathassa egyszer. Ennek a résznek a sarkán áll a Belvederei Apolló-szobor másolata, Tomori Anasztáz adományaként. A fiú meztelensége még az országgyűlésen is téma volt, és hogy az intim részt végül – egy időre legalábbis – letakarták, arról néhány lyuk tanúskodik, ahová talán egy fügefalevelet rögzíthettek. De már nincs ott.
Amiről a Múzeumkert a legnevezetesebb, az nem történt meg: Petőfi nem szavalta el itt a Nemzeti dalt, hiába mesélik ezt ma is a diákoknak a tanárok, amikor megérkeznek a múzeumba, de hasonló, makacsul élő történelmi tévhitek nem csak a magyar történelemre jellemzőek. A másik, ami mindenkinek eszébe juthat a helyről, az Arany János szobra az épület előtt. Azt viszont kevesen tudják, hogy az egyik mellékalakot (Piroskát) Stróbl Alajos Széchenyi Alice-ról, Ferenc dédunokájáról, „a legnagyobb magyar” unokájáról mintázta, aki amellett, hogy korának szépsége volt, a múzeumban árult képeslapot önkéntesként.
