Ezekben a hetekben Párizsban Bartóknak és a magyar modernistáknak olyan konkurensekkel kellene felvenni a harcot, mint Roy Lichtenstein, Hieronymus Bosch,Félix Valloton, Georges Braque és Frida Kahlo. De csak kellene, hiszen a párizsi közönség lehetőleg mindenhová elmegy, minden kiállítást megnéz: ahová vasárnap este 9-kor be lehet jutni, ott még egy ilyen késői órában is beáll a sorba.
 

A Musée d’Orsay Allegro Barbaro kiállítása bármelyikkel nyugodtan konkurálhat, sőt, hiszen itt egy valóban összművészeti eseményről van szó, a vizualitáson túl fontos hangsúlyokat kapott a zene (a címadáshoz méltón), és Bartóknál jobb magyar brandet választani sem lehetett volna, hogy a tárlat még egy ilyen kiállításdömpingben is felhívja magára a figyelmet. A Szajna túloldaláról is jól látható Mattis-Teutsch molinóval feldíszített épület ötödik emeletén folyamatosan szól a zene, teremről-teremre más, egyik helyen Bartók zongorajátékát, máshol a népzene-gyűjtés leleteit hallhatjuk, közben pedig azoknak a magyar festőknek a munkáit láthatjuk a falakon, akik – elsősorban – a múlt század első évtizedében integrálódtak a párizsi művészeti színtérbe. Noha első ránézésre úgy tűnhet egy magyarországi kiállítás látogatónak, hogy ezeket a műveket ezerszer látta, Pécsen, a Szépművészeti Múzeumban, Bécsben, az aukciós házak kínálatában, itt mégis, ebben a környezetben új megvilágításba kerülnek, nem beszélve a „csak itt”, „csak most”, „nyolcvan év után először”, „Chicagóból kiimádkozott” alkotásokról, mert kurátorainknak, Barki Gergelynek és Rockenbauer Zoltánnak esze ágában sem volt megismételni vagy rekonstruálni bármelyik korábbi tárlatot, és nem elégedtek meg azzal, hogy Bartókra bízzák a sikert.
 

Olyan finomságok várják a látogatókat, mint egy Gauguin önarckép a magyar portrék mellett, egy Vlaminck két Rippl-Rónai között, egy „Magyarország Trianon előtt és után” térkép mintegy a franciák orra alá dörgölve, dokumentumok a Párizst meghódítani vágyó Bartóktól, Perlrott Csaba Vilmosnak egy most megtalált, eddig egy külügyminisztériumi raktárban porosodó festménye, de ezek csak nekünk különlegességek, a párizsi látogatóknak feltehetően minden egyes kiállított mű (90 festmény mellett grafikák és dokumentumok) az lesz.
 

A megnyitó napján több száz protokollvendég takarta el egymás elől a műveket és a feliratokat (közben szólt a zene, tehát élmény nélkül nem maradt senki), ám mától kezdődhet itt is a másfél órás sorban állás, mint az Orangerie (Kahlo) vagy a Grand Palais (Braque) körül. A látogatottság és a magyar modernisták felfedezése mellett pedig az lenne a nagy csoda, ha néhányan a homlokukra csapnának: ilyen nekem is van otthon. Ugyanis Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán (a Vadak és a Nyolcak többi kurátorával együtt) számos lappangó művet tart nyilván, amelyek száz-száztíz évvel ezelőtt még megvoltak, utoljára Párizsban…