A három leg(el)ismertebb és legdrágább német kortárs képzőművész (Baselitz, Richter, Kiefer) közül ketten Kelet-Németországban kezdték pályájukat, viszonylag fiatalon az NSZK-t választották hazájuknak, később is élesen bírálva a kelet-német művészetet. A legnagyobb kritikus kétségkívül a most Budapesten kiállító Georg Baselitz, akinek három héttel ezelőtt 7 és félmillió fontért árverezte el a Sotheby’s a Férfi vörös zászlóval című festményét.
Hogy mi a különbség a két Németország festészete között, azt az elmúlt években több kiállításon is igyekeztek bemutatni a kurátorok: 2012-ben a weimari Neues Museum tette fel a kérdést, hogy rehabilitálható-e a kelet-német művészet, 2014-ben pedig a British Museum szentelt kiállítást a keletiből nyugativá lett alkotóknak, méghozzá kiemelten Baselitznek.
Georg Baselitz 1938-ban született Hans-Georg Kern néven Deutschbaselitz községben, Drezdától negyven kilométerre. Képzőművészeti tanulmányait 1956-ben kezdte Kelet-Berlinben és 1957-ben már Nyugat-Berlinben folytatta. A nála hat évvel idősebb Gerhard Richter Drezdában született, egy darabig nem is vették fel a drezdai akadémiára polgári származása miatt, végül mégis végezhetett, de nem sokkal később, még a határok végleges, 1961-es lezárása előtt úgy döntött, a másik Németországban él tovább.
1945 után gyakorlatilag ugyanazt az ívet járta be a kelet-német képzőművészet, mint a magyarországi: a kötelezően előírt szocreál mellett csak a belső emigráció maradt alternatívának, ott is voltak az absztrakciót, formalizmust kipellengérező cikkek, behódolókat segítő állami megrendelések. Az ötvenes évek második felétől indult az enyhülés, már amennyire egy ilyen zárt világban lehetséges. Az NSZK a Documenták alkalmával kereste a kapcsolatot az NDK művészetével, de a közeledést még 1972-ben is elutasították a keleti kultúrpolitikusok. Először 1977-ben engedtek át műveket Kasselba, ami ellen három művész tiltakozott és vonta vissza az alkotását a Documentáról: Baselitz, Richter és Markus Lüpertz – mindhárman keletiből nyugativá lett festők. Féltették az esemény legfontosabb mondanivalóját, a függetlenséget, az autonóm művészetet az állam által vezérelt művészet reprezentálásával. Ez a gesztus, a két legfontosabb véleményformáló, Baselitz és Richter álláspontja is hozzájárult ahhoz, hogy a kelet-német művészet megbélyegzett maradt mind a mai napig, talán csak a Lipcsei Iskola divatossá válása enyhített némileg a szigoron.
Baselitz többször elmondta: ők a náci Németországban születtek, egy másik diktatúra idején nőttek fel, és abban az országban nem létezett független alkotás. A kontrasztot akkor érezte leginkább, amikor Nyugat-Berlinbe érkezve belefutott egy amerikai kiállításba, Pollock, de Kooning műveivel. Baselitz karrierje a hetvenes években vett repülőrajtot, köszönhetően gyűjtőjének és jó barátjának, Christian Dürckheim műgyűjtőnek, attól kezdve csak egyre őrültebb árakon lehetett a műveit vásárolni. Legutóbb átszámítva 2,6 milliárd forintért.
A Magyar Nemzeti Galéria szombaton nyíló és július 2-ig látható kiállításán nem várható, hogy megdől a hazai látogatottsági rekord, de ha ezt a tárlatot Londonban, New Yorkban vagy Párizsban rendeznék, csak hosszú sorbanállás árán lehetne bejutni a múzeum épületébe.
Georg Baselitz: G-fej 1987, Ludwig Múzeum
