A Kieselbach Galéria Batthyány Gyula-kiállítása tényleg sokkolta a látogatót, ehhez képest a győri tárlaton jobban szétterülnek a művek (hála a lényegesen nagyobb alapterületnek), a művészettörténetből kihagyott festőnek az 1849-ben kivégzett miniszterelnöktől Sopronkőhidáig tartó életrajza tanulságos társadalomtörténet, művészete pedig még így is fojtogató esztétikai élmény.

Batthyány Gyulára a 20. századi magyar arisztokráciára aggatott minden sztereotípia illik: szűk körben házasodó felmenők, dekadens életvitel, belterjes társasági élet, biztos jólét és a legkülönbözőbb művészeti ágakhoz való vonzalom.  Ősei a magyar történelem alakítói, ő maga pedig ugyanúgy végezte, ahogyan a korszak elitjének nagy része (amelyik nem hagyta el az országot időben): vagyonától megfosztva, méltatlan körülmények közé kényszerítve, megjárva Rákosi börtönét. Életművét csak az 1990-es évek második felében kezdte a piac felfedezni (Scheiber jócskán megelőzte), festmény tőle először csak 1973-ben indult árverésen, a Fejek című darabért akkor adott 8 ezer forint nem számított jelentős összegnek a műkereskedelemben. Ha valaki többet akart tudni Batthyányról, a harmincas évek társasági lapjaiban több eséllyel talált adatot, mint a művészeti folyóiratokban, Molnos Péter első, néhány évvel ezelőtt megjelent kötete is inkább történeti- levéltári forrásokra támaszkodhatott, mint a korabeli kritikákra. Nem könnyű eldönteni, hogy a virtuóz ecsetkezelés, a bátor témaválasztás és az élénk fantázia mögött mennyi a művészet, hogy méltatlanul kezeli-e a szakma vagy éppen a helyén, de ezek nélkül a kiállítások nélkül esély sem lenne a vitára: csak az életművet egyben látva lehet minőségről és jelentőségről beszélni.

Molnos Péter független művészettörténészként és kurátorként bátrabban épít a mítoszokra és kevesebbet ragaszkodik a szabályokhoz, ez a győri kiállításon is látható. Eredendően aranykorként állítja be a korszakot, amikor pazar kastélyokban, értékes műkincsek között élt a történelmi arisztokrácia, szomorkodik a „letűntségén”, ám az első terem kivételével (ahol a dédapa, Batthyány Lajos miniszterelnök eredeti karosszéke is helyet kapott) mindenhol hangsúlyozottan mondén ez a világ, a művész erős színeire a falak színezésével is rájátszva hangsúlyozza ennek a szubkultúrának a túlzásokra, a frivolitásra, a féktelenségre való hajlamát. Olyan ez, mint a római szín Az ember tragédiájában, amely előre vetíti a végét, és lám: vége is lesz, börtöncellával, lepusztult kastélyokkal, széthordott értékekkel.

A budapesti kiállításon csak egy, itt, a Rómer Flóris Múzeumban két virtuális tárlatvezetés zajlik, két történelmi tabló mellett értelmezi a művek részleteit a falra vetített kurátor. Kreatív elem a falnyi méretű vetítés a drónnal felvett kastélylátképekről, és a szűkülő folyosó, amelynek végén ott a börtönrács. Lehet, hogy hatásvadász, de talált. Pontosan illik Batthyányihoz.