Tiszta szerencse, hogy Európa egyik leggazdagabb kiállítási naptárát egy közeli nagyváros, Bécs produkálja; ezekre a hetekre is jut látnivaló a meglehetősen korán nyíló adventi pavilonok között. Villámlátogatásunk Lucien Freud, valamint a Matisse és a Vadak kiállítására volt elég. Aki teheti, ne hagyja ki!

Az Albertina valami oknál fogva lilába öltöztette a Matisse és a Vadak kiállításának termeit, a fullasztó hatást ellensúlyozván mindenhol hagyott egy világoskék sarkot – ennek logikáját az ember egészen addig keresi, amíg nem képes a lila ködből ellátni a képekig. Ha sikerül, akkor tényleg lényegtelen, milyen színűek a falak, hiszen valóban a mindössze három évig, és az alatt is laza egységben működő csoport (lásd még Nyolcak) alkotóitól egy egészen pazar válogatást állítottak össze a kurátorok. A gyökerektől, a pre-fauve kísérletektől a fénykoron át a külön utakig jutunk, az termekben pedig nagyobb hangsúlyt kapnak a hatások (afrikai maszkok, a bejárt tájak jellemzői stb.), és végig erős fókusz helyeződik az egyes művészek karakterjegyeire, mintha a kiállítás nem az egységet, hanem a csoport tagjainak különbözőségét kívánná kiemelni. Helyzeti előnyünkből adódóan (mi vagyunk az utókor) képesek vagyunk átlátni és értékelni a századelő művészettörténetét: 1905-től gyors ütemben követték egymást az izmusok, és ezek az akadémikus festészettől amúgy is – már a kezdetektől – teljes mértékben megszabaduló művészek sem voltak képesek kivonni a hatások alól magukat.

A Vadak csoport, de főleg Matisse és Derain életében 1905 nyara hozta meg a végső lökést és az indíttatást a posztimpresszionizmustól való elszakadásra, a Collioure nevű halászfaluban eltöltött hónapok alatt a kompozíciókból elveszett a tér, a színválasztás pedig teljes mértékben szubjektívvá vált mindkettőjüknél, az apafiguránál (Matisse) és a „suhancnál” (Derain), ahogy egymást ábrázolták az ekkor készült portrékon. (Jól látható, hogy a mi neósaink mennyivel óvatosabbak, visszafogottabbak és figyelmezettebbek voltak a korszak nagybányai ábrázolásainál.) Derain akvarelljein a harmadik dimenzió eltűnik, az emberábrázolás foltokra redukálódik. Hamarosan csatlakozik Braque, aki Antwerpenben fest fauve-modorú képeket (bár nála Cézanne hatása erősebb), Dufy, aki Normaniában bánik bőkezűen a színekkel és Kees van Dongen, aki az utolsó teremben kiállított női portrékkal felteszi a (holland) koronát a kiállításra. Egy különálló teremben kaptak helyet Georges Rouault művei, az ő szimbolista művészete tematikai szempontból is kilóg a sorból, az elkülönítés is ezt hivatott erősíteni.
Eltérő gyökerű művészekről van szó, akiket a sűrűn érkező modernista és avantgárd hatások könnyen ragadtak ki a csoportból: Braque és Derain a kubizmus, Manguin és Marquet a késői impresszionizmus irányába távozott, Rouault vallási, míg Van Dongen közkedvelt társasági festővé vált – tudjuk meg a tárlat utolsó falán, mint egy valós történeten alapuló film végefőcímében.
Csapatunkban némi vita alakult ki, hogy Derain nem volt-e jobb művész Matisse-nál. A Puskin Múzeumtól a Tate-ig a legnagyobb köz- és magángyűjteményekből összeszedett mintegy 160 műtárgy – az egyetlen teremnyi előzmény kivételével – az 1905 és 1907 közötti időszakra korlátozza az áttekintést, így a kérdés ma az Albertinában nem eldönthető. Ugyan Derain történetesen igen erős anyaggal van jelen a kiállításon, az „iskolateremtő” rangját meghagyhatjuk Matisse-nak, hiszen mégiscsak ő volt az apafigura, ezt még Derain is egyértelműen elismerte, bizonyítja a tárlat plakátjához is kiválasztott portré.
Hamarosan folytatjuk egy nem kevésbé „vad”, ám színeiben sokkal visszafogottabb művész kiállításával, Lucien Freuddal a Kunsthistorisches Múzeumban.