Hosszú idő telt el azóta, hogy látványosságként szingaléz embereket mutogattak a Városligetben – a magyar cirkusztörténet nagyjából onnan indult, ma pedig múzeum és kutatóközpont születik ennek az előadóművészeti ágnak a tárgyi és szellemi emlékei kutatására, megőrzésére és bemutatására. Ennek első állomásaként már látható a Nincs mááásik! című kiállítás a Fővárosi Nagycirkusz épületében, készül ennek interaktív, a gyermeklátogatókra (is) szabott változata, és gyűlik az anyag, amelyből az ország talán legfiatalabb múzeuma gazdagodik.

Nemcsak a Fővárosi Nagycirkusz előadásainak látogatói, hanem bárki – ingyen – megtekintheti a 130 éves magyar cirkusztörténet epizódjait, szereplőit, relikviáit bemutató tárlatot, az előadások időpontjaihoz igazodva. (Erről bővebben lásd a honlap információit.) Garantált, hogy a tárgyak és tablók megtekintése után alaposan megváltozik a cirkusz világáról alkotott képünk: milyen az artista viszonya a „rekivizitekkel”, azaz az előadásokon használt eszközökkel, milyen kötődés alakul ki az állatok és az emberek között, hogyan alakult a dinasztiák sorsa, milyen zenei tudással rendelkeznek a zenebohócok, milyen körülmények között tanulnak az artistaképző növendékei?

Nem lehet könnyű Szonday Szandra kutató és Joó Emese muzeológus dolga, hiszen a cirkusz világában generációk óta élő családok maguk sem fogják fel (vagy csak most kezdik) művészetként a cirkuszt, a relikviák, tárgyak, emlékek helye és sorsa mindig is biztosítva volt a következő, házon belül maradó generációk által, így a „köz” számára felajánlani nem természetes és nem bevett dolog – erre nem is volt példa korábban. A jeget Gervai Imre törte meg, a gyűjtemény 1-es számú „műtárgya” az ő egykerekű „zsiráfja”.

A tablók egy-egy korszakot, nevezetes dinasztiát vagy a cirkusz világában belül egy műfajt, epizódot, fogalmat (kosztüm, idomítás, zenekar stb.) jelenítenek meg. A történet a Városligetben, a mutatványosok sátraiban, színpadjain kezdődött, a hivatalos születésnap 1889. június 27., ekkor nyílt meg Wulff Ede fémvázas cirkuszépülete az Állatkert mellett. A mai kőépületet 1971-ben nyitották meg. A teljes cirkusztörténetek átível a Beketow-, a Picard-, a Richter- vagy az Eötvös-dinasztia, ez utóbbiban ott van Eötvös Gábor zenebohóc (Van mááásik!), akit a magyar cirkusztörténet első „médiasztárjának” tekinthetünk, pereg is a film a kiállításon a számtalan nyelven beszélő és számtalan hangszeren játszó csodálatos figura előadásáról.

A múzeum nemcsak tárgyakat és dokumentumokat, hanem történeteket is gyűjt, a tárlaton egyelőre csak apró részletekben megjelenő interjúkban szó esik életmódról, balesetekről, műsorszámok felépítéséről és kapcsolatokról. A tárgyi anyag mindezeket kiegészíti, a kötéltáncos elnyűtt cipője, az artista ezerszer foltozott inge, a saját kezűleg készített eszközök igazolják, hogy milyen fizikai terhelésnek vannak kitéve a szereplők.

A Fővárosi Nagycirkusz az egyetlen kőcirkusz Közép-Európában, a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ pedig szintén a maga nemében egyedülálló intézmény a régióban, ami azért is fontos, mert a cirkusz világa átível a határokon, a magyar cirkuszosok pedig világhírűek, népszerűek, ma is a legnagyobb díjakat nyerik el a fesztiválokon.

És amit a kiállítás megtekintése után érezhetünk: hogy hihetetlenül szerethetők is.

Fotók: Urbán Ádám/FNC és saját felvétel (1.)