Az ország egyik legfontosabb reprezentatív épülete, a Budavári Palota kiégett, romos állapotban maradt 1945 után. Egy darabig úgy tűnt, hogy a kormányzói rezidencia ismét politikai-kormányzati feladatot kap, ám - talán mert hamar világossá vált, hogy a helyreállítás évtizedeket vehet igénybe - végül kulturális központként építették újjá: máshonnan kiszoruló, helyszűke miatt feladatukat csak korlátozottan ellátni képes múzeumokat telepítettek be fokozatosan, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig. Örömünkre szolgál, hogy mindhárom múzeumból (BTM, MNG, MMM) találtunk tanút, aki visszaemlékezik erre a fontos kultúrtörténeti pillanatra. Akik mesélnek a korszakról: Irásné Melis Katalin régész (BTM), Lakatos József restaurátor (Szépművészeti Múzeum–MNG), Esti Béla, 1966 és 1983 között főigazgató (Magyar Munkásmozgalmi Múzeum)

MC: Voltak korábbi emlékei a romos Budavári Palotáról a múzeumok beköltözése előtti időkből?

Irásné Melis Katalin: 1959. szeptember végén elsőéves régészhallgató voltam. Professzoraink kívánsága szerint a negyedévesek felhozták a gólyákat a budai Királyi Palotába, ahol az akkor még a Szentháromság utca 2.-ben működő Budapesti Történeti Múzeum egyik munkatársa várt bennünket. Kívül-belül végigjártuk a feltárt és nagyrészt már műemlékileg helyreállított középkori palota helyiségeit. A romterület fölött álló 18. század első felében épült barokk palotán is már sokat dolgoztak. Készen volt a tető, az emeleteket elválasztó szintek, a földszinti ajtók és ablakok. Amikor ott jártunk, az emeleti ablakokat csinálták. Köztudott volt, hogy a romterület fölötti Károly-szárnyba a Budapesti Történeti Múzeum Főigazgatósága, Gazdasági Igazgatósága és a Középkori Osztály, Vármúzeum, fog beköltözni. A Királyi Palota többi részéből csak az Oroszlános udvart láttuk, mert mi a Tabán felől a Ferdinánd kapun keresztül jöttünk. A palota területe a Dísz tér felől le volt zárva. Az Oroszlános udvar épületei kívülről nézve szintén késznek látszottak.

1965-ben kaptam kinevezést a BTM Középkori Osztályára. Az osztály dolgozói már javában dolgoztak a palotai romterületi kiállítás létrehozásán, én olyan feladatokat kaptam, amelyeket egy kezdő segédmuzeológus el tudott végezni: részvétel a kiállítási tárgyak válogatásában, restauráltatásában, fotózásában. Ekkor már a középkori romterület feletti barokk palota, a BTM új múzeum épülete teljesen kész volt, a belsőépítészet is befejeződött. A palota többi része kívülről szintén késznek látszott, de a belső terekben még dolgoztak. Ebben az időszakban rendszeresen jártunk a palotába a Dísz tér felől. A Szent György téren romos épületek álltak, csak a balesetveszélyes részleteket távolították el az épületekről. A Dísz tér és az Oroszlános udvar között vagy hatalmas por, vagy hatalmas sár volt, nem volt épített út. Építkezési felvonulási terület volt, hiszen még rengetegen dolgoztak a területen.

Lakatos József: A palota környéke lezárt terület volt, civil ember nem mehetett be oda, de sokan dolgoztak itt, például rabok a romeltakarításon, majd a felújításon. Nekem úgy mesélték, hogy Rákosiék akartak beköltözni a palotába; még a tervezés idején például három építészmérnököt zavartak el a tervezőstábjaikkal együtt. Én például abba a szobába kerültem később, amelyet Dobi Istvánnak szánták: a B épület 401-es szobájába. Azután végül felépült a „Fehér Ház” a Duna túloldalán, így a palota szerencsére megmaradt a kultúrának. Azért is volt nagy sikere az első nagyobb kiállításnak, amelyet Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója rendezett, főleg 20. századi szobrokból a Budapesti Történeti Múzeum épületében, mert végre megnyílt a vár. Tömegek kerekedtek fel megnézni a palotát. 1968 nyarán a Ferenczy család műveiből nyílt kiállítás, amelyre a Buzogány-torony felől zarándokolt fel a nép. Nem a kiállítás volt tehát a lényeg, hanem hogy mi lett a palotából, hiszen 1945 előtt sem volt nyilvánosan látogatható épületegyüttes.

Esti Béla: Emlékem a romos palotáról csak annyi, mint a legtöbb budapestinek. A romterületet közelről nem láthattam, az akkor el volt zárva a közönség elől.

MC: Hogyan fogadták a múzeum munkatársai az ötletet, hogy a palotát alakítják át az intézmény új otthonának?

Irásné Melis Katalin: A BTM munkatársai természetesen nagy örömmel fogadták, hogy a rendkívül szűkös, múzeumi célokra nem nagyon alkalmas, Szentháromság utcai épületből a palotába költözünk, ahol az irodahelyiségek mellett megfelelő raktárakat, műhelyeket, könyvtárat és tágas kiállítóhelyiségeket alakítottak ki.

Lakatos József: Messziről láttuk, ahogyan épül az új kupola. 1962 szeptemberétől dolgoztam a Szépművészeti Múzeumban, majd 1974 januárjától a Magyar Nemzeti Galériában, ahová a régi (1800 előtti) magyar anyaggal kerültem át. A Régi Magyar Osztálynak ugyanis csak két kiállítóterme volt a Szépművészetiben, és mindig útban voltunk az „uralkodó osztálynak”, azaz a Régi Képtárnak. Örültek, hogy megszabadulnak tőlünk, mert foglaltuk a helyet. Természetesen reméltük, hogy az új otthonunkban lesz mindennek helye, de hiába, mégsem lett. Azért kellett a Csontvárykat Pécsre küldeni, mert ahol Pogány Ö. Gábor szerette volna kiállítani, ott lett a Festészeti Osztály nagy raktára. Ember tervez, Isten végez.

Esti Béla: A Budavári Palota újjáépített északi szárnyába, a négyszintes A épületbe 1974-ben beköltöző intézménynek –  amely 1957-ben létesült, mint országos gyűjtőkörű Legújabbkori Történeti Múzeum, majd 1966 és 1989 között változatlan feladatkörrel Magyar Munkásmozgalmi Múzeum néven szerepelt (1989-ben visszakapta korábbi nevét, majd a kilencvenes években beolvadt a Magyar Nemzeti Múzeumba) – ez már második helyváltoztatása volt. Eredeti épülete, a József nádor tér 7. számú ház (a Teleki-palota) falai megrepedeztek, ezért a múzeum 1968-ban menekülésszerűen átköltözött a Szentháromság tér 2. alatti régi budai Városháza épületébe, amelyből ekkor hurcolkodott ki a palota déli szárnyát elfoglaló Budapesti Történeti Múzeum középkori osztálya. A múzeum munkatársai természetesen örültek, hogy helyet kapnak az újjáépülő palotában, mert az intézménynek nem voltak kiállításra alkalmas helyiségei, és a gyűjtemények jelentős részét is külső raktárakban kellett tárolni. Mindezen felül a palotába költözés nagymértékben emelte a múzeum presztízsét.

MC: Hogyan emlékszik, a múzeumon belül kik vettek részt a költözés lebonyolításában, illetve a múzeum részéről volt-e bárkinek beleszólása abba, hogy milyen belsőépítészeti megoldások várják majd a kiállításokat, raktárakat, irodákat?

Irásné Melis Katalin: Mindenki részt vett a csomagolásban, a költözésben. A palota épületei egységes belsőt kaptak, vörösmárvány padlók, lépcsők, faburkolatok stb. Egyformák lettek az irodabútorok. A BTM vezetői és a tudományos munkatársak az építőkkel, főként a belsőépítészekkel együtt döntötték el, hogy hol lesznek a Főigazgatóság, a Gazdasági Hivatal, a gondnokság, a Középkori Osztály dolgozószobái, ezekbe milyen típusú beépített bútorokra van szükség. Megbeszélések alapján helyezték el a segédgyűjteményeket (fotótár, rajztár, könyvtár, metszettár), a restaurátor-műhelyeket, fotóműhelyt, a régészeti gyűjteményraktárakat és azokban az igényeknek megfelelő berendezési tárgyakat. 1965-re már mindent eldöntöttek, gyártották a bútorokat, építették a restaurátor-műhelyekbe a vegyi fülkéket stb.

Lakatos József: Mire a műtárgyak megérkeztek, a Szoborosztály már benn lakott a B épületben, vezetőjét, Csap Erzsébetet Pogány Ö. Gábor nevezte ki „várkapitánynak”: lefoglalta magának a legjobb irodát a földszinten, és onnan irányította a költözést. Az első emelet Duna felőli részén ekkor éppen Duray Tibor festette Az életem allegóriája című festményét megrendelésre, ez felgöngyölítve ma is megvan a Festészeti Osztály raktárában, a feszítőkerete is a D épületi pincében. Pogány elhívta Török Gyöngyit, aki akkor végzett Bécsben, ő segített Gerevich Lászlónénak, illetve egy darabig Radocsay Dénesnek, akit nemsokára elhívtak az Iparművészeti Múzeum élére. Tehát ketten végezték az adminisztrációt, a műtárgyak leltári számainak átvezetését. A vörösmárvány padló és a fehérmárvány posztamensek a korabeli belsőépítészeti elvárásokat tükrözték. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a teljes palota végigjárható legyen, tehát aki a Budapesti Történeti Múzeumban jegyet vesz, az átmehetne ugyanazzal a jeggyel a Galériába. Azután nem tudtak megegyezni a fenntartók, így ez a lehetőség megszűnt. A gótika kiállításon máig van egy lépcsőlejáró, amely egy vasráccsal végződik. Ott valaha volt egy korlát, ott lehetett átmenni a BTM-be, átjutni a vár kápolnájába. A kupola építésénél a teherbírás megerősítése okán beépítettek két nagy pillért, a C épület B, illetve D épületek felőli részén, ami lezárta a teremsorok átláthatóságát. Németh István belsőépítész tervezte az új berendezést, főleg az ülőgarnitúrákat, de a kúriában lévő székekből és vitrinekből is vittünk át néhányat, ezeket azután idővel lecserélték. Hamar divatba jött a palota, mindenki oda akart költözni. (Nincs új a nap alatt.) A gótikakiállítás helyén például annak idején KISZ-klubot akartak, de mondtuk, hogy nem. A tróntermet pedig protokolleseményeknek, konferenciáknak akarták kiadni, ám korában már eldöntöttük, hogy itt állítjuk fel a szárnyasoltárokat. Ezt a teret már a hatvanas években elrontották: a két oldalán lévő árkádsor közül az egyiket rabicfallal leválasztották, hogy raktárat alakítsanak ki. A helyzeten festéssel próbáltak meg javítani. Szentkirályi Miklós restaurátor tervezte az ebbe a térbe szánt oltárok kőborításos tartószerkezeteit, amelyeket homokkőből kértük, erre legyártották vörös- és fehérmárvány borítással. Sosem azt kaptuk, amit kértünk. Emlékszem, amikor elkészült a kiállítás az oltárokkal, a teremőr-felügyelő nem értette, hogy minek ennyi szentet egy teremben kiállítani.

Esti Béla: A költözés lebonyolításában valamennyi munkatárs részt vett. A legnagyobb feladat a gyűjtemények kezelőire és a gazdasági-műszaki részlegekre hárult. A palota újjáépítésének tervezése során az építészek meghallgatták a kívánságainkat, de a kivitelezésnél ezeket szinte egyáltalán nem vették figyelembe. Nem „múzeumot” építettek, hanem egy olyan reprezentatív középületet, amelyben az elsődleges szempont kívül-belül a látvány monumentalitása volt, a funkció alig számított. Az A épületben például uralkodó szerepet kapott a hatalmas aula, amelynek az egész belső felületét – a kifejezett kérésünk ellenére – a márvány illúzióját keltő vörös süttői mészkőlapokkal borították, szinte alkalmatlanná téve kiállítások befogadására. A gyűjteményi raktárakat nem látták el a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat biztosító klímaberendezéssel, a munkatársak első emeleti dolgozószobáiban az ablakokat olyan magasan helyezték el, hogy nyitásuk-csukásuk állandó problémát jelentett.

MC: A gyakorlatban hogyan zajlott a gyűjtemények összecsomagolása és átszállítása? Mennyi időt vett igénybe, amíg átkerült az eredeti helyéről a palotába?

Irásné Melis Katalin: A Szentháromság utcai épületben minden osztály, részleg tudta, hogy mit kell átszállítani. Bútorokat nem kellett vinni, hiszen újakat kaptunk. A csomagolást az adminisztratív hivatali gyűjtemények és a Középkori Osztály tudományos gyűjteményeinek (rajztár, fotótár, régészeti raktár) csomagolását a tárak kezelői, az osztály tudományos, régész munkatársai irányították. A csomagolásban és az azzal járó adminisztrációban mindenki részt vett. A Középkori Osztály gyűjteményei közül a régészeti anyag volt a legtöbb. 1966-ban pontosan kiszámítottuk, mennyi ládára, dobozra, csomagolóanyagra, teherautóra, csomagoló, rakodó munkásra van szükség. Az igények szerint megrendelték a szükséges dolgokat. A régészeti gyűjteményt és a ládaraktárban lévő, restaurálásra váró régészeti anyagot 1967 februárjában kezdtük csomagolni. A régészeti anyag átszállítására 1967. április 1-jén megjelent két teherautó, és elkezdték áthordani az anyagot. Megmutattuk, hová pakoljanak, egy hét alatt mindent áthoztak. Mivel a romterületen épült az új kiállítás, először a külön becsomagolt kiállítási anyagot bontottuk ki, és a többi anyaggal csak a romterületi kiállítás megnyitása után, az őszi hónapokban foglalkoztunk.

Mint kezdő muzeológus, nagyon sokat profitáltam a csomagolásból. A régészeti kislelet gyűjtemény be- és kicsomagolása közben az egész raktári anyagot megismertem. Azaz minden 1967-ig előkerült, beleltározott tárgyat kézbe vettem. Megtanultam, hogy hol vannak a fővárosi középkori lelőhelyek, milyen kerámia, csont, fém stb. leletek kerültek elő. Remek anyagismeret volt. Ekkor alakult ki az első tudományos téma iránti érdeklődésem, amelyet 1969-ben A Pesti síkság Árpád-kori településtörténete doktori disszertációmban írtam meg. Az ezt követő cikkeim is a „raktári anyagból” készültek. (A középkori lábbeliviselet, különböző cipők, patkók, famegmunkálás, faedények, dézsák, teknők stb. Középkori könyvtáblaveretek, 15–16. századi magyar díszkerámia stb.) A csomagolás közben szerzett tipológiai ismereteimnek egész régészeti tevékenységemben nagy hasznát vettem.

Lakatos József: A Szépművészeti Múzeum anyagából először 1957-ben választották le az 1800-tól az 1950-es évekig, az akkori jelenkorig tartó magyar vonatkozású képzőművészeti anyagot, amelyet a Fővárosi Képtár gyűjteményéből kiválogatott darabokkal együtt a Kossuth téren, a Kúria épületében helyeztek el és állítottak ki, megalapítva a Magyar Nemzeti Galériát. Második ütemben került sor, mint említettem, az 1800 előtti magyar anyagnak a Magyar Nemzeti Galériába való áttagozására, és ez kapcsolódott össze az egész gyűjtemény várba való költöztetésével, tehát például nekem is a Szépművészetiből közvetlenül már a Budavári Palotába kellett átköltöznöm. 1973 májusától december 20-ig kellett a átköltözést végrehajtanunk, és érdekes egybeesésként nem sokkal később, 1974 februárjában került elő az a híres budavári szoborlelet, amelyet Zolnay László régész vezetésével egy trafó alapozásánál találtak. A költözés első szakaszában a köveket vittük fel, majd a barokk festményeket és szobrokat, de úgy, hogy előtte mindent szállítható állapotba kellett hozni. A legkényesebb tárgyak a középkori szárnyasoltárok, táblaképek és faszobrok voltak. Fontos volt, hogy ne legyen „ütőeres vérzése” a műtárgyaknak. Ezt a kifejezést még én vezettem be a Szépművészeti Múzeumban, Garas Klára idején. Mozgó festett felületeken ugyanis nem marad semmi, mire a célállomásra ér, ha pereg róla a festék vagy hólyagos. Ilyen esetekben szállítás előtt mindig konzerválni kell. Volt, hogy leemeltem valamit a polcról, és faliszt maradt utána. Ilyenkor meg kellett támogatni folyékony fával, hogy maradjon belőle valami. Móré Miklós volt a főrestaurátor, a legkényesebb darabokat ő konzerválta. Az állapotfelmérés és a szükség esetén elvégzett konzerválás után jött a csomagolás. A műtárgy közvetlenül selyempapírral érintkezett, erre jött a vattapapír és a hullámpapír. Néhány tárgyat szivaccsal is rögzítettünk. Ládákat és ketreceket készítettünk. A kisszebeni főoltár darabjaihoz is például külön ládák készültek. Azután egy szállítóvállalat jött, és elindultak a teherautók a Margit-hídon át, a meredek Ostrom utcán fölfelé, ezért mindent gondosan ki kellett kötni. A kövekhez nem volt ponyvás kocsi sem, mondván, hogy nem szükséges. A fegyveres kísérő a sofőr mellett ült, nem volt hajlandó a platón, mert féltette a ruháját, úgyhogy én rázkódtam a platón a műtárgyakkal. A gógánváraljai famennyezetet például csak alig valamivel a megnyitó előtt hoztuk el a Szépművészeti Múzeumból. Majd még később a kisszebeni főoltár mozgó szárnyát, gyakorlatilag percekkel azelőtt, hogy egy csőtörés a Szépművészetiben megsemmisítette volna. Külön nehézséget okozott a dömösi kő oszlopfő kihozatala a Szépművészeti Múzeum Dózsa György úti portáján keresztül, hiszen önmagában két tonnát nyom. Hasonló példa a Rafael Donner-féle két adoráló angyal, amit annak idején, még a 19. században a pozsonyi dómból hajón el tudtak szállítani Pestig, de arra már annak idején sem akadt vállalkozó, hogy a Nemzeti Múzeumból átvigyék a Szépművészetibe. (Tömör ólomból készült, darabonként húsz mázsa.) Pedig ott útban volt, mindig be kellett deszkázni az ötvenes években az állami ünnepségek alkalmával. 1977-ben viszont tényleg el kellett hozni. Egyet kiemeltek daruval a Nemzeti Múzeum oldalán, már indult vele a teherautó, aztán fordult vissza a másikért. Fenn a Galériában szintén daruval emelték be a B épület 1. emeleti erkélyére. (A sors fintora, hogy egy bő hónap múlva érkezett vissza Amerikából a magyar Szent Korona, és a Nemzeti Múzeumban, ahol a restaurálás után kiállították, nagyon hamar megbánták, hogy odaadták a két angyalt.)

Esti Béla: A sok százezer műtárgyból álló, igen változatos összetételű múzeumi gyűjtemény szállításra való előkészítése és becsomagolása sokrétű, bonyolult feladat volt. A különféle gyűjteményi egységek, mint a fényképtár, amelynek darabszáma egyedül elérte a félmilliót, a történelmi tárgyi emlékek, az életmód történetének alakulását reprezentáló bútorok, használati eszközök, viselettörténeti tárgyak, a pártok, szakszervezetek, egyéb egyesületek zászlói és jelvényei, a numizmatikai gyűjtemény, a sok ezer darabból álló plakát- és aprónyomtatványtár, a gazdag képzőművészeti gyűjtemény, a könyvtár stb. egyes darabjainak állagmegóvása, csomagolása sokféle eljárást igényelt, a munka több hónapot vett igénybe.  Nem kisebb feladat volt a gyűjtemények elhelyezése az új raktárakban. És akkor még nem szóltunk a restaurátor-műhelyekről, a fotóműteremről és a dolgozószobák berendezéséről.

MC: Milyen állapotban volt akkoriban a palota közvetlen környezete? Hogyan lehetett megközelíteni a városból a palotát a múzeumok munkatársainak és a látogatóknak?

Irásné Melis Katalin: A Szent György téri romos épületeket stabilizálták. Ekkor már nem voltak ásatások a lezárt területen. Az 1970-es évek elején a távfűtés és egyéb közművek bővítése miatt voltak kisebb ásatások, ekkor került elő a szoborlelet. 1967 nyarán nagy tereprendezést és füvesítést végeztek az egész lezárt területen. A Dísz térről rendes köves utat építettek, és elkészítették az udvarok kőburkolatait. Elvitték a felvonulási épületeket. A Dísz térről köves úton, a Tabán felől a Ferdinánd kapun jöhettek a látogatók. A Clark Ádám térről a Várhegy oldalán felvezető sétautat majd csak Nemzeti Galéria felköltözése után nyitották meg. A Múzeum dolgozói a Dózsa-szobor felől érkezve használhatták a Széchenyi Könyvtárban ma is működő liftet.

Lakatos József: A Dísz térig lehetett járművel menni, már akkor is a 16-ossal, amelynek vonalán még nagy busz járt. Azután lecserélték, mert sok kárt tett a várbeli pincékben. A Dísz tértől gyalogoltunk a palotáig. A Krisztinavárosból az Aranyszarvas vendéglő felől a Buzogány-torony mellett is nyílt egy kapu. A hegyoldali lépcső a Clark Ádám tér felől csak később készült el, akárcsak a Sikló, ami sokáig csak egy gaz- és szeméthalom volt. Ami a palota környezetét illeti, először a Duna felőli oldalon kövezték le, a Savoyai-szobortól balra, a Siklóig, majd jobbra is, tovább. Később apró finomításokat végeztek, próbálták szebbé tenni a környezetet, például a Rákóczi térről visszahozták a Halászó gyerekek díszkutat az A épület elé.

Esti Béla: Az A épület környezete a múzeum beköltözésekor már nagyjából rendezett volt, de romos épületek még bőven maradtak a polgárváros felé eső területen, köztük a Sándor palota, a Karmelita kolostor, a Honvéd Főparancsnokság stb. A múzeum a 16-os autóbusszal könnyen megközelíthető volt.

MC: Mennyi idő alatt lakta be a múzeum az új otthonát, illetve mennyi idő után nyílhattak kiállítások az új épületben? Volt megnyitó, ünnepség?

Irásné Melis Katalin: Szinte azonnal belaktuk az épületet. A dolgozószobákban benn voltak a bútorok. Mindenki tudta, melyik helyiségben fog dolgozni, melyik asztalnál fog ülni. Gyönyörűen ki volt takarítva. Telefon egyelőre csak két helyen, az igazgatói szobákban volt. Csak a következő évben alakították ki a házi telefonközpontot és a házi telefonhálózatot. A restauráló- és a fotóműhelyekben folyamatosan dolgoztak a különböző szerelők, mert a Szentháromság utcai műhelyekből áthozták a gépeket és a többi technikai felszerelést. A régészeti raktár berendezése elsősorban a romterületi kiállítás készítése miatt őszre maradt. A romterületen és a kiállítótérré alakított pincékben majdnem készen volt a középkori Királyi Palota történetét bemutató kiállítás. A nyár végén (a pontos dátumot most nem tudom, mert 1967. augusztus másodikától szülési szabadságra mentem) megnyílt a Budapesti Történeti Múzeum és a romterületi kiállítás. Külön volt egy nagy protokoll- és sajtómegnyitó, majd másnap jöhettek a látogatók. Rengetegen jöttek, egymást követték a szakvezetések. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy Nemzeti Galéria megnyitásáig négy-öt főfoglalkozású idegenvezető dolgozott a BTM-ben.

Lakatos József: A C épület első emeletén a középkori anyagból, a D épület első emeletén, a Duna felőli oldalon a barokk anyagból, a második emeleten pedig a 19. századi festészeti gyűjteményből épült állandó kiállítás, a harmadikon a grafika, a 20. századi festészet és szobrászat kapott helyet. A Galéria 1976 októberében nyílt meg Kállai Gyula, a Hazafias Népfront elnöke celebrálásával a csíkmenasági főoltár előtt, a KGST-országok kulturális minisztereinek jelenlétében. Pogány Ö. Gábor magyarul és franciául tartott beszédet, majd Bálint András szavalta el József Attila A Dunánál című versét. Két napig nem aludtunk előtte, hogy mindennel készen legyünk. Emlékszem, a megnyitó végeztével Pogány elindult a vendégekkel az oltártól, egy folyosón keresztül, ahol 17. századi műtárgyak voltak, többek között az Esterházy-síremlék korabeli makettje, majd a nagy barokk festmények terme következett. Mire beléptek a vendégek az ajtón, épp hogy feltettük Dorfmeister nagy méretű, III. Béla megalapítja a szentgotthárdi apátságot című képét, és vonultunk ki a túloldalon másodmagammal egy létrával. Évekig léteztünk egyébként az épületben telefon és lift nélkül. Abba ment tönkre a lábam, hogy a műhelyem a B épület 4. emeletén volt, az iroda a B. épület földszintjén, a középkori raktárak a 3. emeleten, az asztalosműhely a D épület 4. emeletén, de előbb még a Kúriában, ahová gyalog jártam a Lánchídon keresztül és a 2-es villamossal.

Esti Béla: A múzeum viszonylag gyorsan belakta új otthonát. 1975. április elsején, a felszabadulás harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat részeként nyílt meg a magyarországi munkásmozgalom történetét bemutató állandó kiállítás első része. A kiállítás rendezőkönyvének elkészítése többéves történeti-muzeológiai kutatás és gyűjtő-feldolgozó munka eredménye volt, amely már a múzeum első vezetőjének, Gerelyes Edének az irányításával megkezdődött, s amelyben az idők folyamán sokan vettek részt, köztük elsősorban Horn Emil, Hetés Tibor, Szikossy Ferenc, Győrffy Sándor és Szakács Margit nevét kell említeni. A belsőépítészeti tervező Boretzky László volt, a kivitelezési munkálatokat a Központi Múzeumi Igazgatóság kiállításrendező részlege végezte. A magyarországi munkásmozgalom történetét a kiállítás a nemzeti történelem szerves részeként mutatta be, nem szorítkozott a mozgalom eseménytörténetére, hanem sok eredeti tárgyi emlékkel szemléltette az ipari munkásság kialakulásának, élet- és munkaviszonyai fejlődésének folyamatát. Az 1945-ig tartó első rész megnyitása volt az első nagy ünnepi esemény a múzeum épületében. A kiállítást Nemes Dezső, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja nyitotta meg. Ezzel egyidejűleg nyílt meg a Magyar Fotóművészek Szövetségével közösen rendezett Magyarország ma című fényképkiállítás. Az állandó kiállítás második része 1977-ben készült el. A múzeumban az állandó kiállítás mellett a közönség mindig láthatott időszaki tárlatokat is; a hazai rendezésű vagy külföldi vendégkiállítások között a történeti és a fényképkiállítások domináltak. Gyakran itt mutatták be például az évente ma is megrendezésre kerülő sajtófotó-kiállítást. A megnyitók természetesen mindig ünnepélyes keretek között zajlottak le, ezeken a média többnyire jelen volt. 1976 végéig a múzeum már háromszáznegyvenháromezer látogatót fogadott. A gyűjtemények, mindenekelőtt a fényképtár munkatársai kiterjedt kutatószolgálatot láttak el.

MC: Voltak visszajelzések arról a szélesebb szakma részéről, hogy a palota épülete múzeumi célokat szolgál?

Irásné Melis Katalin: Azt nem tudom, hogy mikor született meg a politikai döntés arról, hogy kulturális célokra alkalmas módon építik újjá a Királyi Palotát. Az ásatások 1949-ben kezdődtek, és az 1950-es évek végéig tartottak. A napisajtó sokat foglalkozott az ásatásokkal és az egész épület műemléki helyreállításával. Amikor döntöttek az újjáépítésről, eldöntötték az épület rendeltetését is. A „szélesebb szakma” velünk együtt örült, mert sem a Budapesti Történeti Múzeumnak, sem a Nemzeti Galériának, sem a Munkásmozgalmi, később Legújabbkori Történeti Múzeumnak nem volt megfelelő múzeumi épülete. A Széchényi Könyvtár is sokkal nagyobb helyet kapott a palotában. Önmagában a Királyi Palota és a palotában kialakított intézmények a mai napig mind a kutatók, mind a hazai és külföldi látogatók körében nagyon kedveltek.

Lakatos József: Pigler Andor és Garas Klára feljött a Szépművészetiből egy barokk konferenciára 1979-ben; éppen akkor állítottuk fel a két Donner-angyalt arra a „sísánc”-szerű posztamensre, amit Szabó István Ybl-díjas építész tervezett. Emlékszem, szörnyülködtek a posztamensen, amit azóta azért szelídítettünk. Szerintem azért fájt a szívük, hogy milyen gyönyörű az a barokk anyag, amitől annyira meg akartak szabadulni. Nagyon szépek lettek a kiállítások. Nem véletlen, hogy amikor báró Thyssen-Bornemisza végignézte Budapest összes múzeumi kiállítóterét, megállt a Budavári Palota D épületének első emeletén, és kijelentette, hogy neki ez a hely kell. Lebontottuk időszakosan a barokk kiállítást, átfestettük a termet, szürke bársonyfüggönyöket raktunk fel, hogy megépítsük azt az emlékezetes kiállítást a gyűjteményéből. De ez már 1985-ben volt…

Esti Béla: Tudomásom szerint azt, hogy a Budavári Palota kulturális centrum lett, szinte mindenki egyetértéssel, sőt örömmel fogadta.

Szerkesztette: Gréczi Emőke

Megjelent a MúzeumCafé 53. számában (2016. július-augusztus)

Illusztrációk:

A Királyi Palota felújítása, 1960. Orig: UVATERV/Fortepan

A kupola építése (ma az MNG C-épülete), 1960. Orig: Beyer Norbert/Fortepan

A BTM büféje, 1970. Orig: Simon Gyula/Fortepan