Február első hétvégéjén ünnepli a párizsi Centre Pompidou megnyitásának negyvenedik évfordulóját. Ez volt az első „újgenerációs” múzeumépület, amikor az építészeti érdekesség legalább akkora figyelemre számíthatott, mint a gyűjtemény vagy a kiállítási program. Az alapító, Georges Pompidou olyan központot szeretett volna létrehozni, amely nemcsak múzeum és kiállítótér, de a kreativitás intézménye, otthona is egyben, a 20. századi építészet ikonja. A megnyitót már nem érhette meg.

Az irodalomtanári végzettségű államelnök, George Pompidou már 1969-ban, kinevezésének évében eldöntötte, hogy a párizsi 4. kerület Beaubourg városrészének akkoriban parkolóhelyként üzemelő területén felépíttetne egy multifunkcionális kortárs művészeti központot, könyvtárral, múzeummal, zenei intézettel. A nyílt építészeti pályázatra 49 országból 681 tervező jelentkezett. A zsűri egy három, akkor még névtelen tervezőből álló csapatot (Richard Rogers, Renzo Piano és Gianfranco Franchini) választott – közülük ketten, Rogers és Piano is elnyerték később a legrangosabb építészeti elismerést, a Pritzker-díjat. Az első ránézésre olajfinomítónak kinéző épület terve a hetvenes évek elején sok vihart kavart. A Pompidou-központ építését 1971-ben kezdték el, 1977. január 31-én nyílt meg, a közönség február 2-án vehette birtokba. (Az alapító 1974-ben elhunyt.) Húsz év és 150 millió látogató után 1997-től 199-ig zajlott az épület rekonstrukciója, ekkor növelték meg az állandó kiállítás terét. Ettől kezdve az intézmény naponta 16 ezer látogatót fogadhatott, ma évente 3,5-3,8 millióan keresik fel az állandó gyűjteményt, az évi 25 időszaki kiállítást, a könyvtárakat és az előadótereket.

Tíz emeleten emeletenként 7500 négyzetméter az épület hasznos területe, az állandó gyűjteményt több mint 12 ezer négyzetméteren állítják ki. Az időszaki kiállítások 5900 négyzetméternyi területet használnak. Két moziterem, egy nagyobb és egy kisebb színházterem fogadja be az előadásokat, vetítéseket. A közkönyvtár több mint tízezer négyzetmétert foglal el, a központ saját kutató könyvtára (Kandinszkij Könyvtár) pedig 2600 négyzetmétert.

Talán a legismertebb építészeti jellegzetességei az épületnek a falon kívülre kivezetett közművek: a kék csövekben áramlik a levegő, a sárgában az áram, a zöldben a víz, a pirosban pedig az embertömeg.

A National Geographic által annak idején úgy jellemzett épület, hogy „szerelem második látásra”, ma már csak érdekes, de nem rendkívüli, intézményként viszont annyira fontos pozíciót foglal el Franciaország kulturális életében, hogy az ünnepi hétvégén további negyven francia városban rendeznek kiállításokat, koncerteket, előadásokat a negyvenedik születésnap tiszteletére.