A Múzeumok éjszakáján százak bolyongtak a budai vár alatti barlangrendszer különböző szakaszain. A Labirintusban jóval többen, mint ahányan a nyitvatartási idő alatt szoktak (vagyis sokkal többen keresték kétségbe esve a kijáratot, egymás sarkát taposva a sötétben, levendulát és sót szorongatva), a Sziklókórházban és a kapcsolódó atombunkerben pedig lényegesen hosszabb várakozási idő alatt lehetett bejutni. Az egyik egy mese, nem több annál, a másik viszont a szomorú valóság, a közelmúlt történelme.

Érdekes élmény látni, hogyan válik egy hetven évvel ezelőtti szomorú történelmi eseményből látványosság, amely egyszerre próbál borzongva „szórakoztatni” és látványos elemekkel tanítani. A Sziklakórház valóban kórházként működött a második világháború utolsó szakaszában, az ostrom idején. Egy totálisan felszerelt betegellátó rendszert építettek ki a János kórházhoz rendelve, itt még akkor is folytak a műtétek, amikor máshol – áram híján – nem volt rá lehetőség. Aztán 1956-ban újra hadikórházként mozgósították a helyet, 1962-ben pedig, a kubai válság miatt atombunkert hoztak benne létre.

A dolog azért érdekes, mert mindez mára úgy vált panoptikummá, kiállítótérré, hogy feltehetően az eredeti funkcióit is képes lenne ellátni, persze csak a bábuktól megszabadulva. Minden adott, aggregátor, víztározó, levegőcserélő (amit ma is használnak, ám mivel hangos, csak záróra után kapcsolják be). Az eredeti állapot fenntartását egy család végezte: évtizedekig laktak a barlangban, az asszony takarított és ágyneműt cserélt, a férfi beindította a gépeket, például az aggregátort, amelyből egy idő után kifogyott az üzemanyag. Mivel titkos hadi intézményről volt szó, nem szállíthattak oda feltűnés nélkül üzemanyagot, a szállítást locsoló kocsival végezték. A János kórház orvosai még a nyolcvanas években is gyakorlatoztak az intézményben, és tökéletesen fel volt építve az a rendszer, ahogy egy atomtámadás esetén minél kevesebb sugárzó anyagot visz be magával az, akit beengednek.

Kicsit zavarban van az ember, hogy elvarázsolt kastélyban jár-e vagy múzeumban, hiszen a panoptikumszerűség, még ha a díszletet valódi, autentikus felszerelések is adják, inkább látványosság, mint múzeum, hiszen számos rész „megcsinált”, a rekonstruált (pontosabban megmentet) kórház mellett olyan jeleneket is láthatók, amelyek nem történhettek meg a helyszínen. Ugyanakkor ezekkel válik komplexebbé a kiállítás, hiszen nem csak azt látjuk, hogy milyen körülmények között kezeltek egy lőtt sebet, de van itt Friedrich Born, aki éppen vöröskeresztes menleveleket állít ki (neki tényleg itt volt az irodája) és az ifú Horthy szőnyegbe csavarva (aki viszont nem járt a barlangban, ellentétben a sógornőjével Edelsheim-Gyulai Ilonával, aki ápolónőként dolgozott itt). Aztán vannak további harcászati jelenetek, teljes helikopterrel és afganisztáni mentési akcióval, valamint megtekerhető légvédelmi szirénával, amiről sokunknak csak filmélményeink vannak, de még élnek közöttünk olyanok, akiknek görcse szorulhat a gyomruk a rettenetes hang hallatán…