Megszokhattuk, hogy művészeti múzeumaink (MNG, Fővárosi Képtár, Ferenczy Múzeum stb.) rendszeresen foglalkoznak 20. századi festők, szobrászok túlélési stratégiáival, bemutatnak rendszereken átívelő életműveket, olyan életpályákat, ahol a művésznek ellenszélben, mellőzöttként, belső emigrációban kellett megélnie, alkotnia, a pálya során többször is újrakezdenie, felépítenie önmagát. A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása egy különleges személyiséget mutat be, aki nem volt művész, sem politikai személyiség, sem közéleti figura, élete és életműve mégis szimbóluma lehet az erőnek, a tehetségnek, az életrevalóságnak, és akinek révén bemutatható, hogyan működött a szocialista évtizedek elitjének világa. Mit jelentett kiragyogni a szürkeségből, kinek járt alanyi jogon az igényesség és mit jelentett az erőfeszítés a luxusért? Rotschild Klára a divat nagyasszonya volt, akinek lehet, hogy több érzéke volt az önmenedzseléshez, mint a tervezéshez, de ez akkor, úgy tűnik, mindenhez elég volt.
Rotschild Klára (1903-1976) szülei varrodáját vitte tovább a két világháború között – e tekintetben nem volt egyedi vagy különleges a pályakezdet. Ám a világháborút követően, az államosítás után is talpon tudott maradni, sőt, párizsi divatházak mintáját követte, és lett lényegében az egyetlen klasszikus divatszalon maradt a szocialista Magyaroroszágon, amelyik majdnem úgy működött, mint a világhírű tervezők stúdiói. A „majdnem” fontos kitétel: a Dior és a Chanel terveit rekonstruálta vagy dolgozta át, és ez nemcsak a szabásmintákra és a használt anyagokra volt igaz, hanem arra az atmoszférára is, amelyet a Váci utcában megteremtett: politikusfeleségek, topmodellek, színészek, a rendszerhez mérten jó módú vállalkozók („maszekok”) feleségei voltak a megrendelők. Ahogy ma mondjuk, az influenszerek, akiknek elég volt CR (Clara Rotschild) modelljeit hordani, hogy azokban a körökben mindenki más is CR-modellben akarjon házasságot kötni vagy csak tündökölni a társaságban.
A kiállítás (kurátor: Simonovics Ildikó) egyfelől a kitartó gyűjtőmunkával összeszedett mintegy száz eredeti öltözékből mutat be jó néhányat, ügyelve arra, hogy a válogatás mindegyik eleme esettanulmány legyen: ki és miért hordta, hogyan került kapcsolatba a szalonnal vagy annak vezetőjével, melyik társadalmi rétegből származott, milyen motiváció alapján terveztetett éppen Rotschild Klárával. A tárlaton külön terem ábrázolja a szalon műhelymunkáját, illetve reprezentációs terét: kézzel rajzolt tervek, anyagminták a tervezés folyamatát érzékeltetik, az eredeti szalonbútor, a sokat tapasztalt garnitúra az egykor a Chanel 5. és a finom cigaretta illatával belengett atmoszférát rekonstruálja. Több teremben is filmek peregnek: archív felvételek a szalon életéből, illetve olyan mozik, amelyekben Rotschild-ruhát hordanak a szereplők.
Számtalan legenda fűződik Rotschild Klára nevéhez, Gábor Zsazsa kifizetetlen számlájától az egyiptomi királyi családdal való kapcsolatáig, a törzsvevő Jovanka Titótól a lebegtetett bankár Rothschild-rokonságon át a tervező tragikus haláláig. Ezek kifejtésére a kiállítás keretei között nincs lehetőség, irodalom gyanánt a kurátor napokban megjelenő kötetét lehet ajánlani. A tér szűkös ugyan, de azt az intimitást jelzi, amely a szalon működését is: a Múzeum-kert hátsó pavilonjának rekonstrukciója a kiállítás megnyitóval lezárult, az Apponyi Geraldine nevét viselő finom épület most (áprilisig) megkapta a Clara-szalon logóját is, itt látható a kiállítás, egy kicsit rejtve, de aki keresi, megtalálja…
Van helye a NEMZETI múzeumban egy divattervezőnek? Hőssé kell avatni valakit, aki a szűk kiválasztottak luxusát szolgálta? Nem kelt hamis látszatot a Kádár-rendszerről a jólét ábrázolása? Nem létezik társadalom elit nélkül, így nem létezik társadalomtörténeti kutatás az elit kutatása nélkül. A Nemzeti Múzeum a feladatát látja el, ha bármilyen nézőpontból és fókusszal a szocialista Magyarország ellentmondásos évtizedeit idézi fel, Rotschild Klára életútja példa egy túlélési stratégiára, márpedig nálunk millióknak volt szükségük erőre a túléléshez, a 20. század bármely évtizedében.
Mi ez, ha nem a nagy történelem?
A kiállítás megtekinthető április 30-ig.
