Hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításai egyre jobban építenek az egyes írók, költők kapcsán felmerülő sztereotípiákra, azért nem a múzeum ítélendő el, egyszerűen a kevesebb olvasás, és pláne a klasszikusok kevesebb olvasása miatt hívószavak mentén lehet csak megszólítani a látogatót. Aztán ha betér, gazdagabb tartalommal találkozik, ezzel pedig mindenki jó jár. A Csáth Géza halálának 100. évfordulója apropóján megrendezett kiállítás egy függőség, egy összeomlás története, közben pedig kiderül, hogy a főszereplő nagyobb zseni volt annál, mint amit elképzelni lehet róla.

A homályos, kifakult és törött tükör visszatérő elem, utalva Csáth naplójára, amelynek köszönhetően percről-percre követhető a kifáradás, az összeomlás, a szerekkel való első kapcsolat, végül a talajvesztés története, az író végig képes volt az önreflexióra, orvosként pedig pontosan tudatában volt azzal, hogy a vége rohamosan közeledik.

Brenner Józsefként született Szabadkán, Kosztolányi Dezső unokatestvére, tehetséges volt hegedűművészként, de nem lett az, tehetséges volt festőként, de nem lett az, és tehetséges volt íróként, és írt, amíg ereje engedte. Orvos lett, pszichiáter, de túl gyorsan élt (meg mindent), végigrohanta az életét, elemzett, megfigyelt és kísérletezett, saját magán is. Már tizenéves korától jelentek meg zenei és képzőművészeti kritikái, Bródy Sándor pedig pártolta írói ambícióit. A rohanásban elfáradt, támpontokat és kiutat keresett és ez a folytonos keresés lett tárgya annak az irodalomnak, amit bő egy évtizedes felnőttléte alatt létrehozott.

Az elme folytonos vibrálását és elfáradását nehéz egy kiállításon, múzeumi körülmények között rekonstruálni, de a két fiatal kurátornak, Molnár Eszternek és Sidó Annának sikerült. A varázsló kertjét (Csáth első kötetének címe) idézik meg a bejárati folyosó műfűvel, virágokkal és tükrökkel díszített falai, majd következnek a kezdetek: a zeneszerző és festő Brenner József, kották, hangszerek, rajzok és festmények, a korai műkritikák és azok tárgyai, egy-egy mű Rippl-Rónaitól, Gulácsytól és Kaczánytól. Hogy hogyan tudott egyetlen elme ebben a három műfajban (zene, képzőművészet, írás) egyszerre gondolkodni, azt egy videóinstalláció érzékelteti, amely Csáth zenei szerzeményeit, festményeit és szövegeit folyatja egybe – tulajdonképpen ahogy egy morfinista vízióját elképzeljük.

A következő térben egy plafonig csempézett rendelőben találjuk magunkat, utalva a Moravcsik-féle klinikán, majd másutt folytatott orvosi pályára, de a csempék mögül nyomásra fiókok nyílnak, bennük Csáth köteteivel. Egyre mélyebben haladunk a tudatalattiban, összetört tükörben látjuk magunkat, ahogy Csáth is láthatta saját magát, és vége is. Ezek után megrázó az a folyosó, ahol amatőr fotós apjának hihetetlen mennyiségű családi fotóját látjuk halomban, több falat beborítva – Brennerék élete, akár egy átlagos családé, nagymamák, unokák, az élet Szabadkán, Csáth előtt, alatt és után. És az „utánból” egy újabb meglepetés: a dédunoka Czér Fanni képzőművész reflexiói, egy kortárs diplomamunka lapjai.

Szomorú, mégis felemelő és elegáns a kiállítás, ami 16 éves kor alatt csak szülői felügyelettel tekinthető meg. Mindez egyszerre óvatosság a múzeum részéről, egyszerre pedig hatásos reklámszlogen, de ha ezért bemegy bárki, akkor megérte.

A megnyitón kínált mákos süteményt hátha nem gondolták komolyan…