Ilyen címet adni egy kiállításnak, hogy Jelentés, elsőre nem tűnik többnek megúszásnál, mint a „Cím nélkül” vagy a „Kompozíció”, hiszen a pusztán dekorációs céllal készült bútorképek kivételével minden alkotásnak – lehetőleg – van jelentése, még ha nem is könnyű mindig megfejteni. Az installatív művészetnek pedig pláne van, éppen ez a célja. Aztán egy kicsit mélyebbre lmerülve a Capa Központ kiállításában, egyszer csak kiderül, hogy ömlik ránk a jelentés, a szó minden értelmében: ez a tárlat maga egy szemantika erdő.
Volt módunk egy kicsit több időt eltölteni az Esterházy Marcell, Forgács Péter és Gerhes Gábor munkáit felvonultató kiállításon, hiszen néhány hétig szomszédként egymás társaságát élveztük (itt most a MúzeumCafé decemberben nyílt, januárban zárt tárlatára célzunk), voltak közös programok, együttgondolkodás, osztoztunk egymás közönségén, és volt min gondolkodni, hiszen egyik sem volt könnyű falat, a bőséges magyarázószövegek, segédeszközök, videók ellenére sem. Még szerencse, hogy akadt elég alibi állandóan a Jelentésben kőrözni, hiszen ez nemhogy többszöri fogyasztásra alkalmas kiállítás, de egyetlen alkalommal nem is tölti be a szerepét, nem is teljesíti be a küldetését.
Van, amikor a paranoia keríti uralmába az embert, máskor remekül szórakozik, tanul és szemlél, filmeket néz (alkalmanként csak egyet, természetesen), olvasgat, hazavisz néhányat a kiállított tárgyak közül, hiszen itt erre is van lehetőség. Amikor úgy érzi, hogy a politika és a történelem súlya összeroppantja, némileg vigasztaló, hogy nem a saját idegei gyengék, a hiba a rendszerben van (volt, lesz). A sötét terekben a diktatúrák sötétsége, a manipuláció gonoszsága uralkodik, de néha még viccesek is a művészek, finoman szurkálnak, odamondanak, emlékeztetnek, szembesítenek: ha a rejtett félelmeinket kimondjuk, megosztjuk, már nem szorongunk tőlük annyira. Közhely, de működik. A kimondás felszabadít.
Könnyű Esterházy Marcellnek, aki úgy vájkál a családi archívumban, hogy a történelemben vájkál, mindenkinek volt nagypapája, dédapja, dédanyja, de az övé mégis más. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy születni tudni kell (hová), a megfogalmazástól, az ábrázolás minőségétől válik jelentőssé az emlék, amit ezen a kiállításon a legváltozatosabb médiumok által közvetít a művész. Itt minden többlépcsős, hiszen meg kell találni a szöveget (azt a szöveget) és hozzá a formát (azt a formát), ami maga a műtárgy: ez pedig a gondolat, az üzenet, vagyis a jelentés.
Gerhes Gábortól sem áll távol az irónia és az önirónia, milyen szerencse, hogy ma (még) szabad kigúnyolni a diktatúrát és a diktátort, akit a kedvenc festményének átgondolásával tesz bohóccá a művész, jelezvén, hogy nemcsak a lelke volt beteg, de az ízlése is alulról súrolta a közízlést. (Azért abban a múzeumban, amit majdnem összehozott magának, volt elég masszív érték is.) Nincs új a nap alatt, gondoljuk rögtön, pláne a szemben lévő falon látható míves feliratok láttán: miben is különbözik egy náci propagandaanyag nyelvezete egy maitól? Semmiben.
A Pápai-Forgács terem talán nagyobb figyelmet kapott (és kap) a többinél, hiszen egy könyv (Forgách András: Élő kötet nem marad) is megjelent mellé – az időzítés nyilván nem véletlen. Az ügynök dolgok (a kiboruló bilik) mindig mindent elsöpörnek, mert valahogy mindenkit érdekel, hogy ki, mit és hogyan jelentett, szeretik az emberek ezt a szörnyűséget, ahogy a thrillert is szeretik nézni. Egy kicsit a kukkolásra hasonlít a jelentések olvasgatása, ám itt az érintett maga is kitereget, szélesre nyitja a Pápai-Forgács ház ajtaját, lényegesen többet mutat, mint amennyit Pápainé leír, így hát némileg – öngyógyító célzattal – elbagatellizálja az édesanya tettét. Neki fáj a legjobban, neki van joga bagatellizálni.
Íme hát sok-sok jelentés, művészenként, de majdnem alkotásonként más és más. Ezt összerakni, ezeket a programokat egymás mellett, függetlenként, de az összefüggéseket megmutatva kiállítani igazi kurátori mesterkurzus. (Vezeti: Mucsi Emese.) A kiállítás egyik megtekintése igazán fontos tapasztalatot adott, hiszen a tárlatvezetők (kedves laptársunk, az Artmagazin munkatársai, Topor Tünde és Winkler Nóra) végig azokról a jelentésekről beszéltek, amelyeket ők véltek, ők tulajdonítottak. Néha nem is értettek egyet egymással, és még az is lehet, hogy a jelenlévő művészek egészen mást gondoltak a műveikről. Itt vált egyértelművé, hogy a címválasztás mennyire nem volt megúszós.
A kiállítás március 13-ig megtekinthető a Capa Központban.
Fotó: Bognár Benedek – Simon Zsuzsanna © Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2016
