Visszatérünk régi szokásunkhoz, és – Toulouse-Lautrec, Picasso, Frida Kahlo után – ismét megnézzük, hogy az aktuális budapesti nemzetközi kiállítás művészének halhatatlanságához hogyan járult hozzá a filmipar. Vagy éppen ő a filmiparéhoz.
A szürrealisták most nyílt kiállításán (A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig), a Magyar Nemzeti Galériában szinte termenként pereg egy film, így például az Andalúziai kutyára, Salvador Dalí és Luis Buñuel közös alkotására nem is érdemes kitérni, keletkezésének éve (1929) az egész kiállítás alapja, így esik szó róla bőven.
Egy évvel későbbi a szerelmet változatos formában megidéző Aranykor, ebben forgatókönyvíróként közreműködött a festő, természetesen Buñuel mellett, Max Ernst pedig szerepet is kapott a moziban. Dalí és Buñuel együttműködése egyébként a film készítése közben megszakadt. A költségeket Charles de Noailles vikomt állta, aki egyébként is sok pénzzel támogatta a szürrealistákat. Hosszú évekig nem mutathatták be sehol, egy zártkörű vetítésen láthatták a beavatottak New Yorkban 1933-ban, majd 1979-ben San Franciscóban. A felújított kópiát idén a Cannes-i filmfesztiválon vetítették a klasszikusok programjában.
Dalí vízióira Hollywoodnak is szüksége volt: Hitchcock 1945-ös Elbűvölve című filmjének álomjelenetét a művésszel terveztette meg, hozzátesszük, Rózsa Miklós zenéjére. A főszereplő Gregory Peck hipnózis alatt átélt képeit, jeleneteit látjuk, szemeket, báltermet és alkotásokat, természetesen Dalíét, de az ennél lényegesen hosszabbra tervezett jelenetet (például Peck és Ingrid Bergman táncát) a rendező alaposan megvágta. Látunk utalást az Andalúziai kutya kulcsjelenetére: egy ollóval vágnak szét egy hatalmas, díszletként szolgáló szemet.
Szintén álomjelenet az, amit Dalíval kötnek össze a filmes adatbázisok, mégpedig az Örömapáé (az eredetié, amit Vincente Minelli rendezett és Spencer Tracy alakítja a főszerepét 1950-ben): az esküvőre készülő apósjelölt képtelen eljutni az oltárig, hogy megakadályozza a szertartást, mert a templom talaja rugalmassá válik, a kínszenvedést pedig riadt tekintetek kísérik.
A jelmez- és díszlettervek elkészítésére Dalít kérte fel Don Juan Tenorio című filmjéhez Alejandro Perla rendező 1952-ben. A feladat nem volt idegen a művész számára, hiszen évtizedek óta tervezett színházaknak, a Don Juan-témát pedig ugyancsak többször feldolgozta korábban.
Dalí 1945-ban találkozott Walt Disney-vel egy fogadáson, a találkozásnak pedig az együttműködés reményében született szerződés lett az eredménye, ám az igazi közös film (eredetileg Fantasia, végül Destino) csak 2003-ra készült el, pedig már 1946-ban hozzáláttak. A csúszás oka: Disney annak idején pénzt akart keresni, és erre nem látott garanciát egy szürrealista rövidfilmben. Mindenesetre Disney filmjeitől nem állnak távol a szürrealista jelenetek, nem soroljuk a példákat.
Ha már animáció: a Bolondos dallamok (Újra bevetésen) félig animációs, félig élőszereplős mozi legjobb és bizonyára a legtöbbet idéző jelenete, amikor egy múzeumban zajlik a kergetőzés, a rajzfilmfigurák a festményekbe belépve felveszik a jelenetet, így Dalí Az emlékezet állandósága című emblematikus képén is legörbül a puskacső, az órák lágyságának megfelelően. Aztán mennek tovább a Sikolyra.
Nem feledhetjük Adrian Brody Dalí-paródiáját Woody Allan Éjfélkor Párizsban című filmjében. „Két világban élünk egyszerre, ebben nem látok semmi különöset”, mondja Man Ray. „Igen, de maguk szürrealisták. Én egy normális pasi vagyok”, reagál Gil, azaz Owen Wilson, és nagyjából így is gondolkodik minden civil ember a szürrealizmusról. „Én egy fotót látok”, így Ray, „én egy filmet”, így Buñuel, „én egy megoldhatatlan problémát”, így Gil, az amerikai író, „én meg egy orrszarvút”, zárja le a beszélgetést Dalí, tovább erősítve a bolond művész sztereotípiáját.
Hollywood René Magritte-ot is megtalálta, noha személye kevésbé volt izgalmas a filmkészítők számára, a képei annál inkább. Hetente vetítik valamilyen televíziós csatornán a Pierce Brosnan-féle (tehát a remake) A Thomas Crown-ügy című filmet, benne azt a jelenetet, amikor megannyi egyforma kalapos, fekete kabátos ember (The Son of Man!) lepi el a múzeum folyosóit, így tévesztve meg a nyomozókat, a szerelmes René Russo legnagyobb örömére…
Persze ha valaki az „igazi” Dalít, Magritte-ot vagy Mirót szeretné látni, remek dokumentumfilmeket vagy pár perces archív felvételeket találhat a videómegosztókon – a művész alkotás közben. Az művek pedig az MNG tárlatán.
