Mit tett a nép (ez esetben a magyar) a 20. században? Fogyasztott, szórakozott és sodródott. Nagyjából így foglalható össze röviden, milyen kép tárul elénk a magunk mögött hagyott századról a Tolongó idők című kiállításon, és lényegében adekvát a megközelítés, már csak azért is, mert a plakát a tömegkultúra terméke, a minél több emberre és minél egyszerűbben hatás eszköze. Megmondja, mit egyél, milyen filmet nézz és kire szavazz. Az egyszerű üzenet művészete.

A klasszikus, grafikus plakáttal könnyű nyerni, ma is megszólítani a közönséget, hiszen korszaktól függetlenül szerethető, kreatív, szellemes – Faragó, Jeges, Konecsni, Pólya Tibor, Haranghy, Bortnyik, Bíró Mihály, Kemény György, mind nagyszerű grafikusok, sokoldalú művészek, értékük kétségbevonhatatlan, a maguk idejében a legmodernebbek művészek közé tartoztak. A magyar plakátművészetnek a rendszerváltásig egyszerűen nem volt gyenge korszaka, és ezen a fotós plakátok megjelenése sem rontott egy cseppet sem (Tóth Józseftől Fenyő Jánosig). Van néhány nagyszerű plakátgyűjtemény az országban, ha kiállítást rendeznének, nyilván mindegyik más tematikával tenné: az MNG a grafikusok életművére, az OSZK a dokumentum értékre tenné a hangsúlyt, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig nyilván a műfaj történeti jelentőségét tekinti elsődlegesnek.

A 20. század politika- és társadalomtörténete tökéletesen áttekinthető pusztán hirdetések által, a művészet története már félrevezetne, hiszen az alkalmazott grafikusok (ahogy az iparművészek is) sokkal nagyobb szabadsággal dolgozhattak, így korszerűbb, modernebb munkák születtek, mert a lényeg az volt, hogy hasson. Példaként Konecsni György igazán art deco Szabad Nép plakátjait szokták példának állítani, amelyek mentesültek a szocialista realizmus képzőművészeknek kötelező szabályaitól. Az MNM kiállítása áttekintést nyújt a millenniumtól a rendszerváltásig tartó száz év termeléséről, fogyasztásáról, kultúrájáról, a szabadidő eltöltésének egyre táguló lehetőségeiről és a legmeghatározóbb politikai, társadalmi üzeneteiről. Dragan Traian történész borzasztóan nehéz feladatot vállalt magára a válogatással, hibázni azzal nem tudott, amit kiválasztott, legfeljebb azzal, amit nem – de erről a közönségnek legalább nincs tudomása.

Vannak nagyszerű ellenpontozások, egymásra utalások, rejtett finomságok, főleg a folyosón, ahol a politikai üzenetek kaptak helyet – nagyon kevés idő elég volt ahhoz, hogy a proletár jó vagy rossz legyen, aztán megint jó és megint rossz… A kultúra pedig onnan indul, hogy milyen Dante-kultuszt épített az állam 1921-ben, kiállítással, emléküléssel, hangversennyel, emlékéremmel, majd ugyanez az ország (de egy másik állam) ugyanezt megtette 1972-ben Dózsa Györggyel, akinek történelmi hasznáról ma már kicsit mást gondolunk, mint bő negyven évvel ezelőtt.

Ami viszont igazán elgondolkodtató, hogy a kicsi üvegdobozokban elhelyezett tárgyak vajon hogyan és miért kerültek az MNM gyűjteményébe annak idején: egy skálás gyufásdoboz, egy műanyag gyümölcskosár vagy egy olyan férfi félcipő, amelyiknek a sarka éppen Palma gumiból készült! Érdemes lenne ebből az efféle tárgyi gyűjteményből is egyszer kiállítást rendezni, megosztani a történeteket, mert lehet, hogy az egykori tulajdonosa érdekes, vagy éppen a muzeológus figyelemre méltó, aki begyűjtötte. Ne felejtsük el, hogy miközben mi nosztalgiával emlékezünk egy Skála áruházra, a gyermekeinknek ma már mindez éppúgy történelem, a régmúlt, mint nekünk a rozmárral (?) reklámozott Tatai brikett vagy az egykor világszenzáció Mauthner vetőmag.