Már csak órákig lehet megtekinteni kiállításunkat a Capa Központban, hiszen ma este zár, és ugyan zajlanak vidéki turnénk előkészületei, de ez a válogatás ebben a formában most látható utoljára. Az egy nappal előrehozott finisszázson, vasárnap délután György Péter osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.
Lapunk szerkesztőbizottsága tagjaként György Péter az átlagos látogatónál alaposabban ismeri a MúzeumCafé írásaihoz készült fotókat, a fotózások körülményeit, a helyszín- és témaválasztás magyarázatát, mégis minden alkalommal a legapróbb részletek is lelkesedést váltanak ki belőle, ugyanakkor észrevételeivel és asszociációival rendre minket is meglep.
A Zsidó Levéltárban készült enteriőr kapcsán felidézte, hogy ezt a páratlan iratgyűjteményt az ezredfordulóig nem használta senki, holott a magyar történelem megértésének nélkülözhetetlen dokumentumairól van szó. Ennek az anyagnak a rendezéséhez és használatához látott hozzá a levéltárral együtt a Zsidó Múzeumot is igazgató Toronyi Zsuzsa kollégáival, miközben folyamatosan abban a tudatban kell dolgozniuk, hogy egy-egy iratcsomag megmozdítása – állapota okán – a végleges megsemmisülés veszélyével jár. A vezetésen jelenlévő fotósunk, Villányi Csaba elmondta, hogy ez az enteriőr Toronyi Zsuzsa portréjához készült, és nem leretusálták az alanyt, hanem lényegében egy jól megvilágított háttérre helyezték rá, őt magát is jól megvilágítva.
Elsőre furcsa választásnak tűnik egymás mellé helyezni a Feszty-körképről és a Munkásmozgalmi Panteon készült fotót, ám akad rá magyarázat, hiszen Frazon Zsófi kurátor a hiányzó tárgyfelirat (ami nem egy egyszerű címke, hanem egy szövevényes háttértörténet) okán párosította a két fényképet, György Péter pedig úgy kapcsolta össze, hogy mindkettő valójában az elképzelt történelemnek egy színházi térre emlékeztető emlékműve. Aki arra jár, annak fogalma sincs arról, hogy a történettudomány mai állása szerint Ópusztaszeren nem történt semmi, kivéve ha olvasta a nemrégiben elhunyt neves néprajzos, Kovács Ákos vonatkozó kötetét (A kitalált hagyomány). Az Olcsai Kiss Zoltán szoborcsoportjával díszített panteon mára kizuhant az emlékezetből, nem úgy a mögötte található 56-os emlékkert, azt pedig talán kevesen tudják, hogy jobbra ettől orosz oligarchák vásárolnak maguknak parcellát. (Maga a panteon, annak léte ma már eléggé zavarba ejtő, ki nem dobhatják, így inkább úgy tesznek, mintha nem is létezne.) Balra nyugodna Kádár János, ha nem dúlták volna fel a sírját. György Péter elárulta, néha bizony eszébe jut: mégis ki lehet az, aki Kádár ellopott koponyáját birtokolja? És vajon mit csinálhat vele?
A Felgyűrődött szőnyegszél összefoglaló cím alatt látható fotók emlékházak enteriőrjét ábrázolják, olyan berendezéseket és műtárgyválogatásokat, amelyek ebben a formában sosem álltak együtt. A tárlatvezetőnek erről a „Napoleon kalapja” jelenség jut eszébe, vagyis az a gondolat, hogy a relikviaként tisztelt tárgy képes lenne felidézni az érintettet. Szőnyi István vagy Molnár-C. Pál emlékmúzeumával ellentétben a Nagy Imre Emlékházban nemigen van eredeti tárgy, ezt pótolja Rajk Lászlónak az eredeti otthont, dolgozószobát idéző reliefje. György Péter kitért a pasaréti káderdűló kérdésére, hogy ezek az emberek igen közel laktak egymáshoz, és ugyan egy kicsit eltér a témától Vámosi János és Záray Márta közeli lakása, és az esztéta emlékei szerint pillanatokig működött is benne valamiféle emlékmúzeum, amiből ma már semmi nincs, pedig legalább egy márványtáblát igazán megérdemelne a Kádár-rendszer kultúrájának e két emblematikus figurája…
