Tegnap bezárt az utóbbi hónapok egyik legizgalmasabb kiállítása, a Nagyítások a Budapest Galériában. Az utolsó hét még tartogatott néhány programot: tárlatvezetés, beszélgetés és finisszázs szerepelt a kínálatban, tehát bőven volt alkalom elbúcsúzni az Oldás és kötés ihlette művészet- és társadalomtörténeti projekttől. Annak, aki lemaradt a beszélgetésről, összefoglaljuk a lényeget.

Két beszélgetés követte egymást, az elsőt Schulcz Katalin művelődéstörténész moderálta és a korszak kávéházi világát érintette, a másik pedig a kurátor, Mélyi József vezetésével zajlott Jancsó Miklós ihletadó filmjéről. Ha kávéház, akkor Zeke Gyula, akiben az évtizedek során annyi történet gyűlt össze, hogy a kérdésekre a legváratlanabb asszociációkkal válaszol, ugráltunk évtizedeket, és a laikus számára csak később derül ki, hogy ugyanarról a helyről, ugyanarról a kávéházról van szó, csak a tulajdonos változott. Hiszen 1962 egy átmeneti időszaknak tekinthető: ugyan már államosították a helyet, presszónak hívják, de a lényeg alig változik. Ezt erősíti meg Pohárnok Mihály dizájntörténész, ugyanis bútorgyártás, bútortervezés az ötvenes években nem létezett Magyarországon, így a hatvanas évek elején – a szkáj kárpitozású csőbútor mellett – jobbára azokon a Thonet-székeken ültek a vendégek, amelyeken a világháború előtt. (A belsőépítészeket, bútortervezőket a nagyberuházásokat kivitelező cégeknél az előkelő „műszaki ügyintéző 4.” címmel illették.) A felszabdalt, szűkös lakások nem kínáltak lehetőséget arra, hogy két-három ember leüljön egymással, így a presszó volt a társasági élet helyszíne, olcsó kávéval, sok-sok ismerőssel. Régről megmaradt a Múzeum, az Astoria, a Belvárosi, a Dunakorzó és természetesen a New York, amit 1949 után raktárként használtak, majd 1954-ben újranyitottak, az épületben működő kiadók, szerkesztőségek legnagyobb örömére. Orbán Júlia, Orbán Ottó költő felesége azokat a helyeket idézte fel, ahol az írók-költők kihelyezett szerkesztőségi értekezleteket tartottak, szigorúan feleségek nélkül, majd a feleségek is megjelentek (a Júliák: Levendel, Lángh, Orbán…), elkerülhetetlenül.

Zeke Gyula idézte fel, hogy a színvonal folyamatosan romlott, a kávé is (a dupla megszűnt, csak a szimpla maradt), a felszolgálás minősége is. A presszók kínáltak először lehetőséget a nők autonóm jelenlétére, ugyanis a korábbi kávéházakban csak mint feleségek lehettek jelen. A presszókban végre önállóan, vagy kizárólag hölgytársaságában is megihattak egy kávét. Pohárnok Mihály elmondta, hogy a hely szelleme fontosabb volt a környezetnél, a Muskátli például akkor volt a legnépszerűbb, amikor egy folyosószerű helyiségben mindössze négy asztalt tudtak elhelyezni. A bővítést követően többen elpártoltak a helytől. A kényelem nem volt prioritás, hiszen az állami vendéglátóipari vállalatok alá bekötött presszók abban voltak érdekeltek, hogy hamar cserélődjön a vendégsereg.

A második beszélgetés az Oldás és kötés filmtörténeti jelentőségét, Jancsó életművében elfoglalt helyét járta körül. A két meghívott filmtörténész, Hirsch Tibor és Varga Balázs is egyetértett abban, hogy a rendező életművén belül ritka, különleges, de nem páratlan film az 1962-es alkotás, a később markánssá vált Jancsó-i paradigmának már láthatók nyomai ebben az alkotásban. Abban sem úttörő, hogy az elsőgenerációs városi értelmiség identitásproblémájával foglalkozik, hiszen Makk Károly Elveszett paradicsoma ugyanezt teszi. Hasonló válságtörténetek a nyugati filmtörténetben már bőven megelőzték e két filmet. K. Horváth Zsolt történész egy kérdésre válaszolva megjegyezte, hogy a korabeli kritikákat olvasva nem talált jelentéskeresést az írásokban. Úgy tűnik, hogy a háborút követő értelmiségi dilemma erősen foglalkoztatta az akkori írókat, filmeseket, Herskó János egy évvel később született Párbeszéde hasonló problémákat dolgoz fel. Jancsó filmjében a Latinovits által alakított főhős, Járom Ambrus először elveszíti a magabiztosságát, ezt fokozza a film második szakasza, a harmadikban pedig nem találja meg. A történész utalt arra, hogy ekkorra véget ért a NÉKOSZ hőskora, a fiatalok elvégezték az egyetemet, megtörtént a felemelkedés, de vajon mi a helyzet a beilleszkedéssel? Érdemes megkülönböztetni a szakértelmiségit a Németh László-féle értelmiségképtől, aki a műveltségre épülő tudást tekinti kritériumnak. A film második része ezt a kontextust mutatja be.

Hirsch Tibor megemlítette azokat a sablonokat, amelyeket ez a film is használ a modernista, egzisztencialista filmekből (például Antonionitól), abban viszont némi vita alakult ki a két filmtörténész között, hogy Jancsónak addig túl könnyen sikerült minden (mint Járom Ambrusnak), vagy éppen semmi sem sikerült, hiszen nem voltak jól sikerül alkotásai korábban. Az 1987-es Szörnyek évadja az Oldás és kötés pandant-jának tekinthető, megmutatja az ambivalens viszonyt Jancsó és hőse illetve az értelmiségi társaság között. Abban mindenki egyetértett, hogy a filmben a nők szerepének ábrázolása eléggé egyértelmű: kizárólag konfliktusos jelenetekben (többször vágyakozva) láthatók nők a filmben, a főhős pedig minden alkalommal nyegle és visszautasító. Az anya hiánya pedig szembeszökő. Az egész film nagyon stilizált, a kórház túl modern, a második rész társasága túl nyugati, a harmadik rész pedig mintha egy skanzenben játszódna, ilyen kabriót pedig csak a legfelső orvosi elit engedhetett volna meg magának.

Aktuális-e még a film, kérdezte Mélyi József. Hirsch Tibor szerint a tagolása didaktikus (Varga Balázs említette korábban a munka-magánélet-család hármas egységet), a párbeszédek egy része hiteltelen, ami akkor válik világossá, amikor Latinovits túl indulatossá válik, szinte leplezvén a dialógus sutaságát. A hatvanas évek divatba fog jönni, ez egyértelmű, zajlik a nosztalgiakeresés. K. Horváth Zsolt megtalálta a film aktualitását, ugyanis a mai értelmiség ugyanezekkel a felvetésekkel találkozik: engedés és tiltás, a hatalomhoz való viszony kérdése ma megint aktuális probléma az értelmiség számára.

Illusztráció: Fortepan/Urbán Tamás, 1969