Az ember, aki azt mondta, hogy a művészetnek vége, felhagyott a festészettel, nekiállt versenyszerűen sakkozni, közben pedig használati tárgyakat emel műalkotásokká, hogy ezzel zárójelbe tegye a műalkotás fogalmát, nos, ő egyszer csak úgy dönt, barátai alkotásaiba fektet és elkezd velük kereskedni. Hogyan lett a Magyar Nemzeti Galéria most nyílt Dada-kiállításán látható Marcel Duchamp-ból rövid időre műtárgynepper?
Az 1910-es években egyértelműen Párizs volt a művészet fővárosa, de azért New York is nagyon igyekezett. Az új művészeti irányzatok bemutatására, népszerűsítésére létrehozott AAPS (Association of American Painters and Sculptors) megszervezte 1913-ban az áttörést jelentő Armory Show-t, egy régi polgárháborús fegyverraktárban, a New York-i Lexington sugárúton. A modern európai művészek mellett a progresszív amerikai irányzatok is képviseltették magukat, az eseményt tömegek keresték fel, igaz, leginkább kinevetni a különös művészetet. Az „I” jelű teremben kaptak helyet a kubista művek, ez volt a „horror terme”, ahogy a korabeli sajtó nevezte, nem véletlen, hogy Monet, Cézanne és a többiek kiállítása mellett a tömeg csak átrohant, hogy ezeket a botrányos műveket lássa. A tengerentúli viszonyokra jellemző volt, hogy ennek ellenére még Bostonba és Chicagóba is továbbvitték a kiállítást, ahelyett, hogy betiltották volna… A sajtó gyalázta az eseményt, nem különben az elnök, Theodore Roosevelt. Marcel Duchamp Lépcsőn lemenő aktját testőrök védték, de a lényeg, az egyik legismertebb kortárs festő lett az Egyesült Államokban, az összes kiállított műve pár hét alatt elkelt.
A kiállítást (vásárt) John Quinn ír-amerikai ügyvéd (az AAPS jogi képviselője) mindenevő műgyűjtő nyitotta meg, aki többek között arról is ismert, hogy ő vásárolta meg James Joyce Ulyssesének kéziratát és közöltette az Egyesült Államokban (elsőként a világon), akkor még folytatásokban. Az Armory Show-n Duchamp – és két bátyja, Villon és Duchamp-Villon – művei mellett a legnagyobb botrányt Constantin Brancusi kubista szobrai okozták – nos, Quinn őrült bevásárlásba kezdett Brancusiból, így amikor a gyűjtő 1924-ben elhunyt, a román származású szobrász megijedt, hogy egy esetleges hagyatéki árverésen a szabad piacon sokkal olcsóbban fognak elkelni a művei, mint amennyiért ő árulja. Ekkor érkezett a segítség Duchamp, Henri-Pierre Roché író és műgyűjtő, valamint Mary Rumsey mecénás személyében, megvették az összes szobrot, hogy azután ők adják el kellő körültekintéssel és persze haszonnal. A fiatalon, mindössze 54 évesen elhunyt Quinn egykori főnökei, cégtársai és barátai annyira lenézték a gyűjteményt, hogy igyekeztek nem nagy felhajtást rendezni a kollekció felszámolása, értékesítése körül, nehogy az érintett cégek imázsa sérüljön. 1926-ban Párizsban, egy évvel később New Yorkban árverezték el a gyűjtemény megmaradt darabjait. Duchamp-ék rendeztek kiállításokat az Egyesült Államokban, de ott a kritika értetlenül fogadta a műveket, így sokadszor is meghajóztatták a szobrokat, visszavitték Európába, többek között Berlinben állították ki.
Duchamp szülei egy hét különbséggel hunytak el, a testvérek mellett Marcellnek is bőven jutott az örökségből, ezt fektette műtárgyakba. A Brancusi anyag összesen 8000 dollárba került (ez akkor nem volt nagy összeg), ezt harmadolták. Előbb Roché és Duchamp vásárolta ki Rumsey asszonyt, végül a 15 megmaradt szobrot ketten elosztották egymás között. Duchamp saját bevallása szerint évekig élt ebből, néha éppen Rochénak adott el darabokat. Az árak folyamatosan emelkedtek, így egyre nagyobb haszna volt a befektetésen.
A hagyományos művészetet teljesen elutasító és ekkor már a festészettel is felhagyó Duchamp gyakorlatilag spekulációs céllal kezdett műkereskedelemmel foglalkozni, „szórakoztató élmény volt”, emlékezett vissza erre az időre később. A spekuláció nem túlzás: meggyőzte barátját, Picabiát, hogy rendezzenek a Drouot-ban egy Picabia árverést, és mivel kínos lett volna az ő nevén tartani az eseményt, Duchamp nevén futott, ráadásul ő maga be is vásárolt jó néhány művet, állítólag nem kevesebbet, mint nyolcvanat. Hogy mennyire komolyan vette a dolgot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a katalógust Rrose Sélavy tervezte, vagyis Duchamp maga, a fotókat Man Ray készítette. Mindezek ellenére nem meglepő, hogy 1926-ban mindössze 10 százalék hasznot hozott az árverés, ekkor még lasszóval kellett fogni gyűjtőket Picabiához. Duchamp egyik barátját, Jacques Doucet divattervezőt és műgyűjtőt kérte meg, hogy keressen vevőket a megmaradt műveket. 1928-ban kiállítást rendezett a „maradékból” New Yorkban, és fennmaradt egy levele, amelyet Alfred Stieglitz fotográfusnak küldött egy árlistával.
Azt is megtette, hogy ha valaki érdeklődött a képei iránt, akkor más gyűjtőtől visszavásárolt néhányat és haszonnal adta tovább. Különös, hogy a műtárgypiac iránt ekkora averzióval bíró művész az avantgárd első spekulánsai közé tartozott. De mint tudjuk, mindent, a művészetet, az általa profi szinten űzött sakkot játéknak fogta fel, így a műkereskedést is. „Nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget ennek a tevékenységnek” – nyilatkozta sok évvel később.
Azért ne legyünk ebben olyan biztosak…
(Marcel Duchamp műveivel találkozhatunk a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán: A Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí. Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből. 2014. július 9. - október 5.)
Marcel Duchamp: Forrás, 1917 / replika, 1964. Támogatott ready-made: hátára fordított porcelánvizelde, I/II; 36 × 48 × 61 cm, Vera és Arturo Schwarz Dada és Szürrealista Művészeti Gyűjteménye, Izrael Múzeum; ltsz. B72.0528
Marcel Duchamp: L.H.O.O.Q., 1919 / replika, 1964. Kiigazított ready-made: ceruza, reprodukció; 30 × 23 cm, Vera és Arturo Schwarz Dada és Szürrealista Művészeti Gyűjteménye, Izrael Múzeum; ltsz. B99.0575
