Hetvenes éveinek vége felé közeledve is fiatalos hévvel dolgozik, könyveket ír, kiállításokat gondol ki és nyit meg, kutatásokat ösztönöz a francia művészettörténeti élet élő legendája, Pierre Rosenberg. Elmaradhatatlan piros sáljával a nyakában minden fontos párizsi és nemzetközi művészeti eseményen feltűnik a képzőművészet tudományos kutatását és széles körű megismertetését élethivatásul választó úriember, aki művészettörténészek generációinak gondolkodását, pályáját határozza meg évtizedek óta.
A „Louvre szerelmese” egész életét a világ egyik legmeghatározóbb gyűjteményében töltötte, kívül-belül ismeri minden porcikáját, feltétel nélkül szereti hibáival, hiányosságaival együtt. Fiatal kutatóként a szamárlétra legalján kezdte, évtizedek alatt elismert kutatóvá válva egyre nagyobb feladatokat bíztak rá, majd negyvenéves szolgálat után a főigazgatói székből vonult nyugdíjba – de ez korántsem jelenti azt, hogy megszűnt volna kapcsolata imádott intézményével. Tiszteletet parancsoló elánnal és lelkesedéssel dolgozik tudományos kutatási témáin, amelyek elsősorban a Louvre gyűjteményeihez kötődnek, szemmel tartja utódai stratégiáját a kiállításpolitikától a szerzeményezésig, az intézmény vidéki és külföldi reprezentációjáig, emellett nem szűnő kíváncsisággal kíséri figyelemmel a nemzetközi múzeumi életben zajló történéseket is. Talán e kíváncsiságnak – és persze a magyar kollégákkal évtizedek óta fennálló jó kapcsolatainak – köszönhető, hogy határtalan kedvességgel, szerénységgel és barátsággal fogadta a MúzeumCafé érdeklődését párizsi otthonában.

– 2001-es visszavonulása alkalmával határozottan úgy nyilatkozott a sajtóban, hogy soha többé nem fog megszólalni a Louvre-ral kapcsolatban. Mégis az azóta önnel készített számtalan interjú vagy a Louvre-ról írt vaskos Szerelmes szótára (Dictionnaire amoureux du Louvre, Plon, 2007) a bizonyság, hogy ennek ellenére mégis folyamatosan jelen van az életében a múzeum, és ön is a múzeum életében. Meggondolta magát egykori fogadalmát illetően?

Az az igazság, hogy az ön által idézett könyv címében rejlik a válasz, vagyis a „szerelem” a bűnös ebben. Hiába volt minden fogadkozásom, hogy nem fogok többet beszélni a múzeumomról, hogy nem fogom nyilvánosan sem kritizálni, sem helyeselni utódaim tevékenységét, hogy nem veszek részt, sőt mi több, nem szervezek konferenciát a Louvre átalakításáról, hogy nem beszélek Pei Piramisáról vagy a múzeum vásárlási politikájáról… mégsem tartottam meg a szavamat. Negyven év együttélés után ez talán nem meglepő, és remélem, megbocsátják nekem ezt a következetlenséget.

– Hogyan és mikor került kapcsolatba a Louvre-ral?

Miután az ötvenes évek végén Párizsban megszereztem a jogi diplomát, úgy gondoltam, beiratkozom az École du Louvre-ba, hogy művészettörténész válhasson belőlem, mert a szüleim gondos nevelésének köszönhetően gyermekkorom óta erősen vonzódtam a Louvre-ban tett látogatásaink során megismert világhoz. 1961-ben, az újabb diploma megszerzése után elnyertem az Henri Focillon emlékére alapított állami ösztöndíjat, ennek segítségével egy évet tölthettem a Yale Egyetemen. Éppen visszatértem New Havenbe egy hosszabb, a Greyhound fedélzetén megtett tanulmányútról, amikor kézhez kaptam André Malraux táviratát, amelyben arról értesített, hogy kinevezett a Louvre festészeti gyűjteményének asszisztensévé. Ekkor kezdődött közös történetem a múzeummal, ami a mai napig is tart, és tartani fog életem végéig.

–Melyek voltak az első megbízatásai fiatal pályakezdőként?

Kezdetben a vidéki múzeumok szakfelügyeletét bízták rám. Ez nagyon tanulságos és hasznos elfoglaltságnak bizonyult, hiszen rengeteg különféle művet láthattam, és ennek a munkának köszönhetően született meg az első komoly publikációm is. A többi vidéki között például a roueni múzeum rendkívül gazdag anyaggal rendelkezik, és ahogy tanulmányozás közben közelebbről megismertem, az egyik legkedvesebb gyűjteményemmé vált. 1966-ban jelent meg a múzeum francia és itáliai festészeti anyagát bemutató kötetem (Rouen. Musée des Beaux-Arts. Tableaux français du VIIe siècle et italiens des XVIIe et XVIIIe siècles. Inventaire des collections publiques françaises, 14. Paris), és a mai napig szívesen térek vissza ide, kezdeti lépéseim színhelyére.

– A Louvre és a festők elválaszthatatlanok egymástól, de nemcsak képeik által a múzeum kiállítótereitől, hanem fizikai valójukban is, hiszen a megelőző évszázadok során sok festő élt az épület falai között vagy annak közvetlen szomszédságában…

Valóban, és ez nem volt véletlen egybeesés. Egyebek mellett Nicolas Poussin és a Louvre neve is elválaszthatatlan egymástól. Amikor XIII. Lajos rá akarta bírni, hogy a Grande Galerie számára készítsen dekorációt, és ennek érdekében költözzön vissza Párizsba Rómából, ahol az életét töltötte, egy kisebb palotát emeltetett számára a Tuileriák kertjében. Ebben a tető formája miatt Harang-pavilonnak elkeresztelt háromszintes, minden kényelemmel ellátott házban élt 1640 tele és 1642 ősze között, de végül nem készítette el a megbízatása tárgyát képező festményeket, és ekképpen dolgavégezetlenül távozott a királyi udvarból. A festőnek a Louvre-ral való összefonódását az 1960-ban rendezett oeuvre-kiállítás helyszínének megválasztásakor is hangsúlyozták, hiszen ennek a korszakalkotó tárlatnak, amely révén Poussin alakja az egyik legnagyobb valaha volt francia festővé magasztosult, a Grande Galerie adott otthont. De beszélhetünk másik kedvenc mesteremről, Jean-Siméon Chardinről is, aki XV. Lajos kegyének köszönhetően huszonkét éven át élt a Louvre épületében. 1755-től az ő nehéz kötelessége volt a kétévenként a Salon carré-ban megrendezett Festészeti Szalonok képeinek elrendezéséről gondoskodni, így meglehetősen praktikus volt, hogy a munkahelyétől kétlépésnyi távolságra lakott. Ha már itt tartunk, meg kell említenem Dominique-Vivant Denon nevét is, aki az első múzeum, a Musée Napoléon igazgatója volt 1803 és 1814 között. Denon sokoldalú érdeklődésű emberként tagja volt a Napóleont az egyiptomi expedíciókra elkísérő tudósok társaságának, ahol nemcsak rajzban és írásban örökítette meg az élményeit, de az ókori egyiptomi tárgyak kiválasztásában és begyűjtésében is segédkezett. Tehetséges metsző és litográfus volt, emellett regényíró és eklektikus ízlésű amatőr műgyűjtő; tőle származik többek között híres Pierrot/Gilles-képmásunk Watteau-tól. Az enciklopédikus műveltségű Denon ambíciója egy olyan múzeum megteremtése volt, amely a művészet kezdeteitől saját koráig ívelően, tanító jelleggel mutatja be a művészet történetét, innen van érdeklődése egyfelől a „primitív” itáliai – Cimabue, Fra Angelico –, másfelől a kortárs német festészet iránt. Az egyiptomi és a görög régiségek beszerzése ugyanannyira fontos volt számára, mint az iparművészeti tárgyaké vagy a 18. századi rajzoké. Nem véletlen, hogy az első konzul őt tette meg a nevét viselő múzeum vezetőjévé, ahogyan az sem, hogy lakása a Louvre-ral szemközti rakparton, a mai quai Voltaire-en volt, sétatávolságra imádott és szenvedéllyel gyarapított múzeumától. Sajnálom, hogy az én helyzetem csak annyiban hasonlít ezekhez az általam nagyra becsült férfiakéihoz, hogy én is a Louvre közelében, a Saint-Germain negyedben élhettem le életemet…

– A múzeum Szajna felőli szárnya Denon nevét viseli, ezenkívül a „Grand Louvre” kialakítása előtt, vagyis egészen 1989-ig ennek a kapuja szolgált a Louvre főbejárataként.

A főbejárat kérdése minden korszakban alapvető fontosságú volt, és azt hiszem, hogy a jelenleg egyedüliként használt piramisbeli sem kielégítő, és sok szakmai vitára ad még mindig alkalmat. Ne felejtsük el, hogy az épület mindenekelőtt királyi palotaként szolgált, és XIV. Lajos nem kisebb tekintélyű építészektől várta a főbejárat kérdésének megoldását, mint Jules Hardouin-Mansart, Louis Le Vau, Pietro de Cortona, Carlo Rainaldi és Gianlorenzo Bernini. Ez utóbbi a királyi meghívásnak eleget téve 1665-ben el is látogatott Párizsba, portrébüsztöt készített az uralkodóról, és összesen négy tervet a Louvre átalakításához. Bernini a fő megközelítést kelet felől javasolta, vagyis az épületnek a Saint-Germain-l’Auxerrois-templom felőli végén nyílt volna a bejárata, így a palotától egészen a Bastille-ig vezetett volna egy reprezentatív útvonal. A terv elnyerte XIV. Lajos tetszését, és az alapkövet is elhelyezték, de Bernini terve végül befejezetlen maradt, a ma álló Colonnád végül Claude Perrault tervei alapján valósult meg 1667 és 1673 között. Ha engem kérdez, én a Colonnádok felőli főbejárat kialakításában látom a Louvre mai problémájának egyetlen megoldását.

– Kérem, meséljen a „Grand Louvre”-elképzelésről, amelynek megvalósításában mások mellett önnek is jelentős szerepe volt.

Nagyon összetett dolgot kérdez, de valóban a „Grand Louvre” megvalósítása volt a múzeum életének utóbbi harminc évében bekövetkezett legfontosabb döntés és változás. Igazság szerint François Mitterrand első elnökségét (1981–1988) megelőzően a Louvre már évtizedek óta helyhiányban szenvedett, mert a rue Richelieu felőli szárnyat a Gazdasági Minisztérium foglalta el. Jack Lang kultuszminiszter volt az, aki elővette, leporolta és a köztársasági elnök asztalára tette Henri Verne egykori múzeumigazgató 1927-ben készített komplex, de mindaddig megvalósítatlan tervét. Verne javaslatai között szerepelt a Richelieu-szárny kiürítése és múzeum céljára való átalakítása, a festészeti és régészeti gyűjtemények csoportosított elhelyezésének racionalizálása, valamint az ázsiai és az impresszionista gyűjtemények számára méltó elhelyezést biztosító, önálló intézmények – a későbbi Musée Guimet és Musée d’Orsay – alapítása. Valójában tehát ő tekinthető a „Grand Louvre” kitalálójának, és a Verne-terv a Mitterrand által ösztönzött beruházások előzményének.

– Térjünk vissza a nyolcvanas évek elejére. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

Ekkoriban én a Festészeti Osztály vezető kurátora voltam, és a hetvenes évek óta leginkább és legszívesebben az olasz és a francia 17–18. századi festészetet és rajzművészetet tanulmányoztam, kiállításokat rendeztem itthon és Olaszországban, Németországban, Kanadában, az Egyesült Államokban. 1977-ben meghívtak a Princeton Egyetemre vendégprofesszorként előadni a kutatásaimról. Folyamatosan dolgoztam fel a korszak legkiemelkedőbb művészeinek – többek között Jean Restout, Georges de la Tour, Nicolas Poussin, Jean-Siméon Chardin – életművét, egyszóval nem unatkoztam. Amikor 1981-ben Mitterrand elnök meghirdette a „Grand Louvre” átalakítási programját, rám, mint a francia festészet kurátorára, nagyobb felelősség hárult a tervezés előkészítésében, hiszen ez nemzeti és művészeti szempontból egyaránt alapvetően fontos része a gyűjteménynek, így különös gondot kellett fordítanunk a kialakítására. Aztán évek múlva, Michel Laclotte-nak a múzeum igazgatói posztjára kerülésével (1987-ben – R. O.) a feladatom még inkább megnőtt, hiszen én követtem őt a festészeti gyűjtemény vezetői székében. Ahogyan aztán 1995-ben a Louvre igazgatói székében is én váltottam fel őt.

– Személy szerint önnek volt beleszólási lehetősége a tervek előkészítésébe?

Köztudott dolog, hogy az építészt, akire a „Nagy Átalakítás” megtervezését akarta bízni, a köztársasági elnök pályáztatás nélkül, saját hatáskörében választotta ki. Sok legenda kering arról, hogy kik tanácsolták neki a kínai származású amerikai Ieoh Ming Peit, de végső soron, csak a munkája minőségét tekintve, a számtalan sajtóbotrány és kritika ellenére, úgy gondolom, egyáltalán nem volt rossz döntés a megbízása. Nekem személy szerint csak pozitív és kellemes emlékeim vannak vele kapcsolatban. Pei nagyszerű diplomáciai érzékkel megáldott, mindig mosolygós ember, aki kikérte a szakmai véleményünket, a legkisebb részletekre is a legnagyobb figyelmet fordította. Én a 17–18. századi francia festészeti termek átköltöztetése kapcsán különösen sokat dolgoztam vele együtt. A Cour carré második emeletén körbefutó termekben szerettem volna, ha felülvilágítást alakítanak ki, mert vallom, hogy ez a legmegfelelőbb a festmények számára. Sokat beszélgettünk Peijel a kérdésről, de úgy éreztem, nehezen győzhető meg. Úgy gondoltam, biztosabb lehetek a sikerben, ha meghívom magamhoz vacsorára, és egy üveg jó bor mellett folytatjuk az eszmecserét. Tudtam, hogy Pei nagy hódolója a grand cru boroknak, ezért egy üveg 1959-es Château-Lafite-tal vártam. A vacsora nagyszerű hangulatban telt, sok egyéb mellett természetesen szóba hoztam a felülvilágítók kérdését is. Pei ekkor mosolyogva csak annyit mondott: már a vacsorameghívás előtt meggyőztem az érveimmel a világítást illetően.

– Általában milyen várakozásai, szakmai elvárásai voltak a muzeológusoknak a múzeum nagyszabású átalakításának munkájával kapcsolatban?

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy abban minden kurátor egyetértett: gyökeres változásra van szükség; az állandó helyhiány minden gyűjteményt sújtott, akár a kiállítások, akár a raktározás tekintetében. Azt mindenki üdvözölte, hogy a minisztérium kiköltözik a Richelieu-szárnyból. Az is világos volt, hogy az így megvalósuló bővülésen kívül csak a föld alatt van lehetőség tovább terjeszkedni, és a Piramis alatti elosztótérből különböző irányokba kiinduló úthálózat fogja egymással összekötni a múzeum szárnyait. Nagyon bonyolult kérdések sorát kellett tehát áttekintenünk a kollégáimmal, sok-sok év tapasztalata alapján kiérlelt véleményünket számos vita és megbeszélés során ütköztetve kristályosítottuk ki álláspontunkat a saját gyűjteményeink és a kiállítások egymáshoz való viszonya, arányai tekintetében. Természetesen minden részleg a saját területének legoptimálisabb kialakítása érdekében emelt szót, majd ezeket összehangolva, kompromisszumokat kötve kellett kidolgoznunk azt az átfogó muzeológiai programot, amelynek útmutatásai nyomán aztán Pei és munkatársai elkezdhették a tervezést. Minden muzeológus átérezte a programozás fontosságát, és ezzel együtt ennek a munkának a felelősségét és a jelentőségét is, hiszen egy jól elkészített program az alapja és a záloga egy majdani jó épületnek. Természetesen ez a muzeológiai program csak a kiindulást jelentette, az építészekkel való folyamatos konzultáció, együttgondolkodás eredményeként alakult ki a Grand Louvre végső, mindenki által elfogadott és megvalósított formája.

– Elárulja, mi a privát véleménye Pei emblematikus Piramisáról?

Ez egy roppant vitatott, számos kritikát kiváltó, botrányt generáló alkotás volt akkoriban, már szinte lehetetlen rekonstruálni lépésről lépésre a körülötte lezajló rengeteg, ellentmondásos eseményt, hangos véleménynyilvánítást pró és kontra, a felnagyított féligazságokat, politikai támadásokat jobbról és balról egyaránt. Mára a Piramis kétségtelenül ugyanúgy hozzátartozik a párizsi városképhez, mint az Eiffel-torony, amely a saját korában hasonlóan botrányos történetet tudhatott a magáénak. A magam részéről sokáig attól féltem, hogy ez a teátrális gesztus, amely ugyan csak egy – bár kétségkívül a leglátványosabb – eleme a Louvre nagyszabású átalakításának, el fogja fedni a valódi lényeget, a múzeum belső átrendezésének sikerét. De szerencsére ebben tévedtem. Azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy az 1989-ben átadott főbejárat, amelynek befogadó- és áteresztőképességét az 1980-as évek elejének múzeumlátogatási szokásaihoz és látogatószámához méretezték, nem bírja el az évi tízmillióhoz közeli (és egyre inkább e feletti) látogatót, ezért meggyőződésem, hogy jelenleg ez a legsürgetőbb megoldandó feladata a múzeum új igazgatójának, Jean-Luc Martineznek és csapatának.

– Manapság visszavonultabban él, mint múzeumigazgató korában?

Nem mondanám visszavonultságnak, bár az ember egy bizonyos kor felett természetesen más ritmusban igyekszik élni a napjait, tenni a dolgát. Mióta nyugdíjba vonultam a Louvre-ból, többnyire a saját kutatásaimnak élek. Igyekszem sajtó alá rendezni a Pierre Jean Mariette rajzgyűjteményének történetét feldolgozó munkámat, a francia rajzokat tartalmazó kötet 2011-ben jelent meg, jelenleg a többi iskolán dolgozunk a munkatársaimmal. Másik nagy vállalkozásom, amit a halálom előtt még szeretnék befejezni, Nicolas Poussin festményeinek catalogue raisonné-je. A rajzok teljes katalógusát Louis-Antoine Prattal dolgoztuk fel, a kétkötetes mű 1994-ben jelent meg. Bár számos kiállítást szenteltem már a festőnek, rengeteg cikket írtam, sok-sok előadást tartottam a művészetéről, a teljes oeuvre-katalógus összeállítása hatalmas erőfeszítést, türelmet, és még mindig temérdek munkát kívánó feladat. Emellett folyamatosan hívnak konferenciákra, kiállítások megnyitására országszerte, ezeknek a feladatoknak is szívesen teszek eleget. Kétségtelenül egyik legnagyobb büszkeségem, hogy sikerült elegendő ösztönzést adnom a Paris Tableaux elnevezésű szalon megrendezéséhez. Régóta törekedtem arra, hogy sok más európai nagyváros mintájára évente egyszer Párizsban is szervezzünk egy nagy seregszemlét, ahol a legjelentősebb, régi képekkel foglalkozó galeristák, a leghíresebb szakértők, specialisták és a fiatalok összejöhetnek néhány napra, ahol megszemlélhetjük a legjobb és legérdekesebb darabokat, és egy-egy kiemelt témában előadásokat is hallgathat az érdeklődő közönség. Örömömre szolgált, hogy 2011 novemberében megnyílt az első Paris Tableaux, az idén már a harmadik szalonra készülünk. Huszonkét galéria, négy régi képkeret-kereskedés mutatkozik be az egykori Börze épületében. A szalon elismertségét mutatja, hogy a Louvre, a Petit Palais és a Jacquemart-André múzeum kiemelt figyelmet szentel neki, egy-egy kiállítást dedikálva saját falain belül az eseménynek. Emellett Federico Zeri és a műértés címmel konferenciát rendeznek az olasz művészettörténész emlékére, ezen többek mellett én is tartok egy rövid előadást.

– Ennyi feladat és elfoglaltság mellett van ideje néha visszatérni gondolatban a Louvre-hoz? Foglalkoztatják a közelmúltban történt fejlesztések? Az iszlám gyűjtemény új kiállítására és a lens-i új múzeumra gondolok. Mi a véleménye ezekről?

Ahogyan a beszélgetés elején utaltam rá, a Louvre iránti szerelmem örök, így mi sem természetesebb, hogy minden, ami a háza táján történik, érdekel. Figyelemmel kísértem és kísérem nemcsak a szerzeményezéseket – főként a festmények és rajzok terén –, a kiállításpolitikát, de az átalakításokat, a jövőre vonatkozó terveket is. Az iszlám gyűjtemény – nem tartozik ugyan a preferenciáim közé, de a jelentőségét elismerem – sok évtizedes nélkülözés után végre méltó bemutatási lehetőséget kapott a Visconti udvar lefedett, különleges terében. A vadonatúj, ugyanakkor tartózkodóan modern lens-i épületet pedig egyenesen zseniálisnak tartom! Visszafogottan elegáns, nem tolakszik előtérbe, hagyja érvényesülni a műtárgyakat, kiemelve azok nagyszerűségét. Nagyon tetszik az anyagválogatás, szerintem nagyszerű munkát végeztek a koncepciót készítő kollégák, és rendkívüli elismerés illeti Henri Loyrette-et, amiért következetesen végig tudta vinni ezt a hatalmas munkát. Bevallom, sajnáltam azt a döntését, hogy négy ciklus után visszavonul az igazgatástól, mert rengeteget köszönhet neki az intézmény, és remélem, utóda hasonló lelkesedéssel, jó szervezőkészséggel és belátással fogja irányítani a világ leghíresebb múzeumát.

– A lens-i építkezés története példaértékű, számunkra most különösen.

Igen, tudok a magyarok nagy ívű múzeumfejlesztési terveiről, és szívből kívánom, hogy sikerrel járjanak. Ha szabad néhány megjegyzést tennem – tanácsot nem mernék adni –: mindenképpen ragaszkodjanak a nemzetközi tervpályázathoz. Nincs hasznosabb, a hazai építészek számára megtermékenyítőbb és ihletőbb dolog annál, mint ha széles és jó nemzetközi mezőnyben méretik meg magukat. De ami még ennél is fontosabb, az az alaposan kidolgozott program. Az építész csak akkor tud jó terveket készíteni, ha tisztában van a megvalósítandó épület napi életével, a benne zajló folyamatokkal. És mivel a múzeumban a legfontosabbnak a műtárgyakat tekintjük, ezért logikus, hogy a muzeológiai szempontoknak kell dominálniuk. Törekedjenek maximális funkcionalizmusra, vegyék nyugodtan közelről is szemügyre azokat a jó példákat, amelyek szerencsésen megvalósultak az elmúlt évek gazdasági válságának közepette is, menjenek el például Lens-ba, hogy hazabeszéljek. Saját tapasztalatom mondatja velem ezeket. Kívánom, hogy megtalálják a maguk Peijét, akivel valódi közös munkát tudnak majd végezni. Ez alapvető kérdés, hiszen rengeteg szakmai beszélgetés, együttgondolkodás eredményeként kell megszületnie annak az épületnek, amely nemzeti kincseik tárháza, a gyűjteményt gondozó kutatók és a remélhetőleg nagyszámú látogatósereg kellemes és kényelmes otthona lesz a következő évtizedekben. Nagy felelősség, de ugyanakkor nagyszerű lehetőség is egy ekkora volumenű terv elkészítése, ezért nem javaslom, hogy elsiessenek bármit, és vonjanak be az előkészítésbe lehetőség szerint minél több területről minél több jó szakembert, mert ez a záloga a megfelelő végeredménynek. Sok sikert kívánok önöknek ennek megvalósításához!

Szerző: Radványi Orsolya
Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé


Megjelent a MúzeumCafé 38. számában (2013/6. december-január)