Kelet-Törökország nem tartozik a tömegturizmus által előszeretettel látogatott területek közé: évtizedeken keresztül a kurd felkelés bénította meg a déli vidékeket, északon pedig a barátságtalan éghajlat és a hatalmas távolságok riasztották el az érdeklődőket. Ráadásul látnivalóval bőven szolgálnak a barátságosabb, könnyebben megközelíthető tájak is, nem csoda, ha a legutóbbi időkig csak kevés látogatója akadt az olyan messzi tartományoknak, mint Kars.
Kars az utolsó nagyobb város ezen a majdnem kétezer méter magasan elterülő fennsíkon, amely az örmény határ felé még kicsit tovább emelkedik. Az örmény határ felé, amely idestova húsz esztendeje le van zárva. De még ez a blokád is jobb, mint az, ami annak előtte történt – a térség sohasem tartozott a világ békésebb fertályai közé. Nagyjából félórányira Karstól – egy minden túlzás nélkül „holdbéliként” jellemezhető tájon – még éppen az örmény határsáv előtt egyszer csak hatalmas falak magasodnak keresztben az autóúton. A falak mögött sivár rommező terül el egy szakadékoktól határolt földnyelven: az egykor a földkerekség leggazdagabb városai közt számon tartott Ani. Valaha itt volt a térséget – a mai Örményország és Kelet-Törökország legnagyobb részét – uraló Bagratidák királyságának központja, amelyet az „Ezer templom városá”-nak neveztek. A dinasztia fénykorában, a 9. és 11. század között vagy kétszázezer lakosa lehetett, többnyire gazdag örmény kereskedők, akik ekkoriban, a Selyemút északra tolódásával még nagyobb vagyonra és még több ellenségre tettek szert. Habár 1064-ben Alp Arszlan vezetésével a szeldzsukok huszonöt napnyi véres ostrom után elfoglalták a várost – az egykori leírások szerint az utcákon alig lehetett járni a holttestektől – a 13–14. században a különféle hódítók által odaültetett kormányzók fennhatósága alatt még egyszer felvirágzott, hogy aztán a 18. századra csaknem teljesen elnéptelenedjen.
Anit az első levantei utazók fedezték fel maguknak, a többnyire angol Kelet-járók pedig döbbent beszámolókat írtak az elfeledett városról. Miután a vidék 1878-tól orosz fennhatóság alá került, egy bizonyos Nyikolaj Marr – később elkötelezett szovjet nyelvész – 1892-től megkezdte az első rendszeres ásatásokat, amelyek 1917-ben félbeszakadtak. A leletek többségét azonban az ismét bevonuló török csapatok pusztítása elől még sikerült evakuálnia: ezek ma a jereváni múzeum büszkeségei. Ma Ani egyetlen hatalmas szabadtéri múzeum a török műemlékvédelem felügyelete alatt. Most tíz esztendeje, hogy a rommező akadálytalanul látogatható: korábban vagy meg sem lehetett közelíteni – mondván, lezárt katonai terület –, vagy csak hosszas rendőrségi procedúra után, külön engedélyek birtokában és a fényképezés teljes tiltása mellett lehetett eljutni ide. Amióta múzeumként funkcionál, azóta legfeljebb az örmény határhoz legközelebb eső citadellát zárják le olykor. A műemlékvédelem gondoskodott magyarázó táblák kihelyezéséről is, valamint az utóbbi öt évben az állagmegóvás is elindult – igaz, ez az örmény építészettörténettel foglalkozó szakemberek körében nem kevés vitát váltott ki. Mindjárt szembetűnnek például a hatalmas, pirosra festett vasoszlopok, amelyek itt is, ott is a falak aládúcolását hivatottak biztosítani. A megóvni kívánt templomok egykor úgy épültek, hogy a szerkezet magvát egy tufatörmelékből és mészből álló beton alkotja, amelyet kívülről kőlapok óvnak a nedvességtől. A most behelyezett oszlopok egytől egyig ezeket a borítóköveket támasztják alá, amelyeknek viszont statikailag semmilyen szerepük nincs, ráadásul a puszta földön vagy betontömbökön állnak, amelyek a földmozgások hatására emelkednek-süllyednek, így nem csoda, ha néhány vasoszlop már egyszerűen magától kidőlt. Mivel Aniból leginkább néhány templom maradt meg – ezek voltak ugyanis használatban a legtovább néhány elszánt remetének köszönhetően –, így ezek jelentik a város voltaképpeni látnivalóit, belsejük rendbetétele azonban még várat magára. Mivel a régészeti feltárás inkább csak ötletszerűen halad, a szakemberek munkáit nem is mindig könnyű első pillantásra elkülöníteni a most is aktív kincsvadászok árkaitól, tekintve hogy ezek is, azok is a kiásott törmeléket a még feltáratlan helyeken szórják szét. Anit is nyilvánvalóan ugyanaz az átok sújtja, mint a vidék más örmény emlékeit: alakja annyira szimbolikus, és sorsa annyira átpolitizált, hogy nehéz elvárni a helyi hatóságoktól az érdemi figyelmet és a körültekintő gondoskodást. Viszont ugyanennek köszönhetően – és az oszlopoktól eltekintve – megmaradt nagyjából olyan vadregényesnek, amilyennek az első felfedezők láthatták.
Nacsinák Gergely András Ani
Megjelent a MúzeumCafé 38. számában (2013. december-január)
