Most már tudjuk, hogy az a ritka eset is előfordulhat, amikor egy gyűjtemény úgy marad többé-kevésbé egyben, hogy a gyűjtőről vajmi keveset tudunk. Amennyit mégis, azt kollégánk kinyomozta és most könyvben is megjelentette.

Tulajdonképpen szerencsésebb ez az állapot, amikor a művek többsége megvan, mégpedig egyben, mint amikor kifakult fotókat, rossz minőségű fekete-fehér reprodukciókat látva sajnálkozunk az értékek elkallódásán, és reménykedünk, hogy valaha valamit még viszontláthatunk ebből. Mestitz Lajosról van szó, az ő gyűjteményéről, és ha ez a név még a művészettörténészeknek sem mond semmit, megvan az oka. A képek ugyanis évtizedekig egy zürichi panzió falán lógtak, majd visszakerültek Magyarországra az örökösökhöz, minden különösebb hírverés nélkül. Lapunk főszerkesztője, Martos Gábor kezdte felgöngyölíteni a válogatott remekművekkel megtűzdelt kollekció történetét, és ugyan a gyűjtemény és az élettörténet ismert része most publikussá vált (A tőzsdeügynök képei című kötetben), sok kérdés maradt a következő, bővített kiadásokra.

Mestitz Lajos a két világháború között úgy élt, mint egy igazi polgár: Kossuth téri otthonából reggelente eltaxizott munkahelyére, a(z igen közeli) Szabadság téri Tőzsdepalotába, majd este hazatért a valaha színpadi álmokat dédelgető feleségéhez és Rippl-Rónai-, Ferenczy-, Vaszary-képeihez. Vélhetően nem kívánta eljátszani a műgyűjtő szerepét, nem szerepelt a gyűjteményével, nem játszott műértőt, pusztán azért vette körül magát festményekkel, mert ez az életmód állt hozzá közel. Vehetett volna Berkes Antalt vagy Boemm Rittát, de ő a fentieket választotta, és Hatvany Ferencet meg Czóbel Bélát, mert láthatóan a dekoratív francia iskola állt közel az ízléséhez. (Hogy találjunk kivételeket is, ott van Derkovitstól a Tükörkép, ami egyenesen Tamás Henriktől, a nevét viselő galériástól került hozzá.) A több Rippl-Rónai közül a legizgalmasabb az Ernst Múzeum számára készült üvegablakterv három táblája, a legkülönlegesebb pedig a művész jegyzetfüzete, vázlatokkal és bejegyzésekkel. Ferenczy Károly Bertalan kertjének borús változatát az MNG kiállításán is bemutatták a közelmúltban, ez egyébként valamifajta „coming out” volt Mestitz gyűjteménye számára, mert egyébként ha néha fel is bukkant egy-egy darab valamelyik monografikus kiállításon (például az 1997-es Rippl-Rónain), a köztudatig nem jutott el, hogy ki is őrizte valaha.

A Kossuth Lajos téri ház a világháborúban bombatalálatot kapott, a Mestitz-lakás különösen megrongálódott, így minden megmenekült műtárgyért hálásak lehetünk, és Mestitz felesége unokaöccsének is, hiszen leginkább az ő visszaemlékezéseiből tudhatunk bármit is a gyűjtőről és gyűjteményéről. 1947-ben Mestitz Zürichbe emigrált, évekkel később követték őt a műtárgyai, majd a felesége is, aki a rendszerváltás körüli időkben végrendeletileg magyarországi rokonokra hagyta a gyűjteményt.

A kötetet Kieselbach Tamás írása vezeti be, az életrajzot és a gyűjtemény ismertetését a katalógus, valamint négy alkotásról készült bővebb tanulmány követi.

Illusztráció:

Részlet Rippl-Rónai üvegablaktervéből

Mestitz Lajos (jobbra) egykori Kossuth téri otthona előtt