Nosztalgikus, vidám hónapok elé néz a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, mert amellett, hogy mostantól több felvonásban ünnepli alapításának félszázadik évfordulóját, de a MúzeumCafé is egy dupla számmal készül a nyárra, benne sok-sok szabadtérrel, néprajzzal és múzeummal. A most nyílt kis kiállítás egyértelműen jelzi, hogy a lehetőségért megküzdő alapítók nem dolgoztak hiába.

Lehetne hagyományos módon, tárlókba időrend szerint rendezett relikviákkal, fotókkal is felemlegetni az intézmény történetét, és lehet élvezetesen, színesen, emberközeli módon is – ez utóbbi történt, nem véletlenül tekintik a Skanzen főigazgató-helyettesét, Sári Zsoltot az újmúzeológia egyik legkreatívabb képviselőjének. Kurátorként jegyzi a kiállítást, amely üde látványvilágával beszippantja a látogatót, miközben észrevétlenül hatalmas mennyiségű szöveg elolvasására készteti. A Skanzen Galéria nem túl nagy alapterületű terének egyik felében ötven privát történeten keresztül elevenedik meg az ötven év: egyforma fazonú, méretű, de eltérő színű posztamenseken olvasható a megszólaló szerepe, pozíciója a múzeum életében, a visszaemlékezése és látható egy tárgy, amire utalást találunk a szövegben. Ötven év elég hosszú idő ahhoz, hogy már nem elég, csak az alkalomra felkért egykori vagy jelenlegi munkatárs, az intézmény működéséhez hozzájáruló fontos ember szólaljon meg, hanem olyan szövegek is előkerülnek az alapítás körüli időszakból, amelyek szerzője már nincsen közöttünk. Az utolsó posztamens pedig a kurátoré, a jelenkor néprajzának kutatójáé (az „otthonkától” a „zacskós tejig”), jelezvén, hogy ez csak egy kis ünnep, a történet töretlenül folytatódik.

Az alapítás 1967 februárjában vagy márciusában történt, az első kapavágásra 1968. április 8-án került sor – e kapavágás ásója látható is a kiállításon, a résztvevők aláírásával, valamint az amatőr film a jeles eseményről, amely szintén pörög egy kis monitoron. A Néprajzi Múzeum Falumúzeum osztályaként indult intézmény 1972-ben vált önállóvá és 1974-ben nyitotta meg kapuit Szentendre határában. (Az eredeti táj, a mai Skanzen helye egy ugyanolyan dombos, bokros terület volt, mint a környék most is, tehát van hová terjeszkedni, fog is a közeljövőben, ahogy hírlik.) Az alapítás igazi hungarikumként egy egyszerű blöffre épült: nem lehetett tudni, hogy mennyi pénzre lesz szükség és mi épül valójában, de az illetékeseket (az MSZMP Agit. Prop. Osztálya) szerencsére így is meg lehetett győzni a dolog fontosságáról. 1967-ben elkészült a terv az egyes tájegységek, valamint közönségforgalmi épületek, terek helyéről, az épületjegyzéket 1970-ben fogadták el, ennek finomított változata végül 2010-re valósult meg nyolc tájegység megépítésével.

Arra is fény derül a kiállításon, hogy Szentendre előtt – a 19. század végétől – számos fővárosi terület szóba került egy szabadtéri néprajzi múzeum lehetséges helyszíneként a Tabántól a Népligetig, Zugligettől Hűvösvölgyig, a fővároson kívül pedig Tihany, Gödöllő, Keszthely, hogy csak néhány települést említsünk. Úgy tűnik, azon az „apróságon” múlt a végleges helyszín sorsa, hogy a Ferenczy Múzeum igazgatója 1964-ben Onódi Béla festőművész felesége volt, aki elkötelezett néprajzosként kijárta, hogy végül Szentendre legyen a befutó.

Hasonló izgalmas történetek olvashatók két nyelven, a térelválasztó falon pedig sok-sok képből összeáll egy montázs a Skanzen évtizedeiből úgy, hogy a képfeliratok csak oldalt olvashatók, teret engedve a szabad asszociációnak.

Az ünneplés ugyan két héttel lekezdődött, hiszen Cseri Miklós főigazgató is jeles évfordulót ünnepel, de a megemlékezés nagyjából június közepén tetőzik, mi pedig természetesen akkor is ott leszünk.