A Ludwig Múzeum változatos programokkal ünnepli 30. születésnapját, az év folyamán gyakorlatilag az intézmény működésének teljes története, tevékenységének teljes keresztmetszete megjelenik, a dokumentumokkal felidézett kiállításoktól a látogatót alkotásra ösztönző múzeumpedagógián át a Velencei Biennálé magyar pavilonjának itt gyűjtött anyagáig. Lapunk korábban több szempontból is írt a múzeum megalapításának fordulatokban gazdag történetéről, de most érdemes egy kicsit feleleveníteni, hogy került a Ludwig Budapestre.
E sorok írójának első emléke a Ludwig Múzeummal kapcsolatban egy 1993-as eseményhez kapcsolódik: hatalmas tömeg várta a Budavári Palota A épületében Yoko Onót, aki Veszélyeztetett fajok című munkájával szerepelt itt. Igen, itt volt egy friss alkotás és a nemzetközi kortárs képzőművészet ikonja. Vártuk, és belépett a terembe, megnyitva a nemrég alakult intézmény időszaki kiállításainak sorát. Alig voltunk túl a rendszerváltáson és azt gondoltuk, hogy mostantól minden így fog működni, Budapest pedig nemcsak világváros, de élhető hely is lesz.
Ami a Ludwig Múzeumot illeti, valóban megtett ezért mindent: Yoko Ono volt az első, aztán olyan nevek töltötték meg a teret, mint Joseph Beuys, Cindy Sherman, Annie Leibovitz, Brassai és Warhol, Helmut Newton, Daniel Spoerri, Gerhard Richter, élő és már elhunyt klasszikusok, a magyarok közül mindenki, aki csak számít.
Érdemes felidézni, hogyan kezdődött.
„A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum a nyolcvanas évek végén azzal a szándékkal jött létre, hogy csak a jelenkori művészetet gyűjtse, noha az alapító okiratot (és a Ludwig házaspárral kötött szerződést) folyamatosan módosította a mindenkori kormány, hiszen a tervezett múzeum helye, gyűjteményi állománya és jogállása is percről percre változott. Már az eredeti szándék is arról szólt, hogy Ludwigék ajándékai (és letétjei) keverednek a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményével és az önálló vásárlásokkal – valami ilyesmi valósulna meg a tervezett múzeumnegyedben, ahol a kortárs képtár a két múzeum anyagából válogatná az állandó kiállítását. Egy a nemzetközi kitekintés igényével felállítandó kortárs múzeum kérdése a hetvenes évek közepe óta foglalkoztatta a szakmát, ez kezdetben folyóiratokban zajló vitákban nyilvánult meg (Kritika, Művészet), és a bécsi Ludwig alapítványi múzeum anyagából a Műcsarnokban 1983-ban nyílt kiállítás kapcsán került újra napirendre a téma. Ennek érdekében Ludwigék találkoztak Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterrel, ám a látszólagos fogadókészség ellenére Ludwigék erős társadalomformáló szándékkal tett felajánlása váratlanul érte az akkori kultúrpolitikát. Végül az 1987-ben már az MNG-ben kiállított Ludwig-válogatás lett a következő évben szerződéssel deklarált majdani múzeum alapja, az ezt követő szerződésmódosítások pedig hol a végleges múzeum helyét (a Várban vagy máshol) és idejét (1995 vagy máskor) érintették. A palota A épületét fokozatosan kiürítették (az ott működő, Legújabbkorivá át-, illetve visszakeresztelt Munkásmozgalmi Múzeumot kisebb helyre szorították, végül – miután már szervezetileg is odatartozott – a Magyar Nemzeti Múzeumba költöztették), itt nyílt meg a Ludwig Múzeum és az MNG Jelenkori Gyűjteményének közös kiállítása 1991-ben – a köztudatban ez volt az új múzeum megalapításának időpontja, miközben a helyszín és a gyűjtemény is csak ideiglenes volt.
1992-ben a nemzetközi kuratórium felállítása és Néray Katalin kinevezése hatalmas lépést jelentett az önállósodás felé, éppúgy, mint az az elhatározás, hogy a Ludwig végül nem kapja meg a Galéria teljes jelenkori anyagát, hanem önálló gyűjteményépítésbe kezd. Az 1996-ban felállított Művészeti Tanácsadó Testület (Andrási Gábor, Kovács Péter, Néray Katalin, P. Szűcs Julianna, Várkonyi György) feladata a vásárlásra érdemes művek listájának összeállítása volt, az időhatárt pedig 1989-nél húzták meg. A minisztérium minden potenciális céget, intézményt, magángyűjtőt mozgósított, így végül ötven valóban kortárs művel gazdagodott a gyűjtemény. (Itt kell megemlítenünk Bodó Katalint, aki Magyar Bálint regnálása alatt minisztériumi főosztályvezetőként vezényelte ezt a programot.) Az önálló múzeum 1996 decemberében nyílt meg, teljesen belakva az A épületet, majd az ezredfordulótól elkezdődött az egykori pesti expótelekre álmodott művészeti központ tervezése, 2002-ben pedig eldőlt, hogy a Ludwig Múzeum itt kap végleges (?) otthont.” (Jó koncepció, jó szándék, jó szakember és sok pénz – A kortárs művészet gyűjtése és bemutatása a hazai közgyűjteményekben. MúzeumCafé 44.)
„Hogy a gyűjtőházaspár mennyire nem volt tisztában a magyarországi rideg valósággal, azt pontosan alátámasztja, hogy már a nyolcvanas évek közepén szerettek volna egy társadalomformáló kortárs múzeumot létrehozni Budapesten, valamint az, hogy az első, a C épület földszintjén rendezett kiállításra többségében orosz műveket hoztak volna, márpedig abból a magyar kurátorok is bármennyit tudtak volna szerezni, ha akarnak, de ezt már nagyon nem akarták a rendszerváltás kellős közepén. A tavaly novemberi beszélgetésen Bereczky Lóránd emlékeztetett arra, hogy a Ludwig Alapítvánnyal a részleteket, a szerződés, az alapító okirat feltételeit megtárgyalták a Magyar Nemzeti Galériában, ám a végső döntést a minisztérium hozta meg, velük kellett elfogadtatni a feltételeket. Mivel ebben az időben (1989–90) a miniszterek, államtitkárok, osztályvezetők folyamatosan cserélődtek, mire a házaspár hazaért, már értesíthették őket, hogy aki aláírta a papírt, már nincs a helyén. Kezdődött minden elölről.
A magyar muzeológia történelmi pillanata volt, amikor az A épületben az ekkorra nevet cserélt (Legújabbkori) és kisebb területre behúzódott Munkásmozgalmi Múzeumba bevezették a Ludwig házaspárt: az épületben éppen a Természettudományi Múzeum ide befogadott mozgó dinoszaurusz kiállítása volt látható. Ludwigék arcizma sem rezdült, amikor azt mondták nekik: itt tervezik megnyitni a magyarországi Ludwig Múzeumot, pedig Bereczky Lóránd arra számított, az ajtóból visszafordulnak, és meg sem állnak Aachenig. (A másik történelmi pillanat, hogy a múzeumot a modern művészeti fogalmak bevezetésének és az új irányzatok esztétikai értékelésének kétségtelen előfutára, Németh Lajos nyitotta meg 1991 júniusában, három hónappal a halála előtt…)” (Ha főtitkár dicsér meg, egy korszak véget ér – A huszonöt évvel ezelőtti politikai változások hatása a hazai múzeumi életre. MúzeumCafé 45.)
A következő hetekben régi kiállítási plakátokkal idézik fel a korábbi eseményeket, fotók, videók és egy idővonal emlékezik a Velencei Biennálék magyar részvételére az 1989 utáni évekből, illetve a múzeum gyűjteményéből látható különböző szempontú válogatás, amelyhez egy múzeumpedagógiai program is kapcsolódik: az aktuális szemponthoz, felvetéshez kapcsolódva bárki jelet hagyhat az egyik kiállítótér falán az e célból kitett eszközökkel.
