A Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című kiállításának katalógusában sokszor hivatkoznak a szerzők Garas Klára kutatásaira: művek alkotóit határozta meg, másutt gyűjteményeket írt le vagy képek útját kutatta fel. A Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója ma, kilencven fölött is aktív, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a katalógus nála lévő példányát rögtön végigcédulázta.

- Látom, máris tele a katalógusod cédulákkal, jelölésekkel. Több kutatásodra is hivatkoznak a tanulmányok, a külföldi szerzők is, a bibliográfiában talán a te neved szerepel a legtöbbször…

Nemzetközi művészettel foglalkoztam és foglalkozom, a munkám természetéből adódóan kutatásaimnak nemzetközi visszhangja volt és van ma is. Birtokomban van egy levél Duke of Hamiltontól, az egyik legősibb angol család tagjától. Ő annak a Hamiltonnak a leszármazottja, akinek pazar gyűjteménye később Lipót Vilmos főherceg tulajdonába került, és ennek a gyűjteménynek a folytatása Bécsben és Budapesten végződik. Már egyetemista koromban foglalkoztam vele és erről publikáltam Bécsben és itthon is, az egyik tanulmányra a katalógusban többször hivatkoznak. Ennek a gyűjteménynek most több darabja is látható a kiállításon. Itt van például két tájkép, amelyek ismeretlen szerző műveiként álltak sokáig a múzeum raktárában. Ezek Salvator Rosa művei, amelyet a mester saját kezű levelével is bizonyíthattam, ráadásul a két kép sorsa gyakorlatilag a keletkezésüktől a végpontig, vagyis a Szépművészeti Múzeumig nyomon követhető. Az ilyesmi nagyon ritkán fordul elő. A levélben meglehetősen haragosan (bizonyára temperamentumos ember volt) Salvator Rosa számon kéri egy barátján, hogy miért adta el a két képet egy osztrák főhercegnek. Ezek aztán elkerültek a tiroli Ambrasba, onnan Bécsbe a főhercegi gyűjteménybe, Pozsonyba, majd a budai Várba, onnan pedig a Szépművészeti Múzeumba. Itt szeretném hangsúlyozni, és felhívni mindenki figyelmét, hogy kutatni kell! Kutatás nélkül nincs művészettörténet. Manapság gyakran gondolják, hogy majd az internetről leszedik az adatokat. De oda csak akkor kerülhet, ha már valaki felkutatta egy levéltárban és közzétette. Levéltárban kutatni nehéz, de izgalmas. Enélkül minden csak találgatás.

- Említetted, hogy ma is dolgozol.

Így van. Az eddigi utolsó publikációm, ami már 90 éves koromon túl jelent meg a Burlington Magazine-ban, egy olyan gyűjteményről szól, amelynek leltárát éppen a Lipót Vilmos-gyűjteménnyel való foglalkozásom közben találtam meg. Ez egy nápolyi német követ gyűjteménye, ami talán azért kerülhetett Bécsbe, mert el akarta adni. Most sikerült közzétenni az írást.

- Milyennek találod a barokk kiállítás anyagát?

Arra nemigen volt még példa, hogy ennyi kép érkezzen külföldről, ez pedig lehetővé teszi, hogy a korszakról a lehető legszélesebb merítést kapjuk. Persze nekünk is nagyszerű gyűjteményünk van ebből az anyagból, de Caravaggiók nélkül azért ez nem lenne ugyanaz. Így, egyben tényleg átöleli Itália adott korszakának művészetét. A válogatás során mindig figyelembe kell venni, hogy ne állítsunk ki mindent, amit kölcsönadnak, és nem minden utaztatható. Megvannak egy ilyen kiállítás rendezésének a korlátai, de szemlátomást a legjobbat hozta ki ebből a múzeum. Irigylem és nem is tudom megérteni, hogy egy ilyen katalógus kiadását hogyan tudták finanszírozni. Sosem felejtem el, a Maulbertsch-könyvem bécsi kiadója kitalálta, hogy felkéri Kokoschkát, írjon hozzá bevezetőt, hiszen ő nagyon kedvelte Maulbertsch-et. Ez 1960-ban volt, Kokoschka Svájcban élt ekkoriban. Felhívták, ő pedig megírta.

- Annak idején hogyan lehetett finanszírozni a költségigényesebb feladatokat?

Év közben a költségvetésből gazdálkodtunk. Vételi szándék esetén összeült a múzeum vezetősége, megállapítottuk, hogy kell vagy nem kell a felkínált műtárgy, és lehetőleg alkudtunk. Mindez addig működött, amíg a pénzt tartott. Év végére fogyott el általában, akkor kértünk, de csak ha nagy szükség volt rá. Akkor még nem volt nagy piac, nem voltak gyűjtők, így nem kellett a vásárláshoz akkora összegeket megmozgatni. Persze olyan is volt közvetlenül a háború után, amikor ha valaki bejött a múzeumba eladni egy képet, az árat aranyban adta oda Tost Hilda, az akkori gazdasági vezető. Fogott egy fülbevalót vagy lecsípett egy láncból egy darabot, lemérte, és így egyenlítette ki a műtárgy árát, mert annyira inflálódott a pengő. Erre ti már nem emlékeztek. Tabi Lászlónak van erről egy írása. (Tájékoztató a zsír áráról – a szerk.) A legszebb katalógusokat a Corvina adta ki a Szépművészeti Múzeumról, nagyszerűen dolgoztak, persze mai szemmel már ezek is elavultak.

- Szívedhez a reneszánsz vagy a barokk áll közelebb? Létezik egyáltalán effajta megközelítés nálad?

Nem igazán létezik. Ez egy komplikált dolog. Történész is vagyok, a művésznek a korához való kötődése is legalább annyira fontos kérdés, egyáltalán nem elhanyagolható szempont a kvalitás mellett. Hogy példát mondjak, a Maulbertsch-kutatásaim során végigolvastam az akkori sajtót, a Wienerisches Diarium összes kötetét végigcéduláztam. Szerencsére akkor még nem mikrofilmeket, hanem köteteket adtak az ember kezébe, ezért volt módja jobban körülnézni. Engem sosem pusztán a művész, hanem a kora is érdekel. Köztudott, hogy foglalkoztam Tizianóval és Raffaellóval is – Raffaelót ne is juttassátok az eszembe! – a barokkal pedig Gerevich professzor javaslatára kezdtem foglalkozni az egyetemen, mert addig nem igazán foglalkozott vele senki, a művészettörténetből teljesen hiányzott.

- Ezen a kiállításon egyértelműen Caravaggio a főszereplő, akivel te is foglalkoztál.

Idéznek is sokat tőlem a katalógusban, de publikáltam egy varsói évkönyvben egy bécsi Caravaggióról, legutóbb pedig egy ljubljanai kolléganő évkönyvébe írtam több olyan Caravaggio-körhöz kapcsolódó képről, amelyek Bécsben, Budapesten és Ljubljanában fordulnak elő. A budapesti mű meghatározása problematikus, nem is szerepel a kiállításon. Itt szeretném elmondani, hogy sokszor elhangzik: a Szépművészeti Múzeumot ismertté kell tenni. Márpedig ez egy nagyon ismert és jelentős múzeum, a gyűjteményét és a tudományos munkáját tekintve, ezt mindenki tudja a világban. A múzeumnak mindig volt olyan kiadványa, a Bulletin, ami idegen nyelven jelent meg és a világ minden részén használták. Akárhová ilyen képeket nem adnának kölcsön! Az én időmben itt vendégszerepelt a drezdai Képtár hallatlanul gazdag anyaga, de hogy őszinte legyek, ennyi pénzünk nem volt, hogy ilyen válogatást nyújthassunk a közönségnek.

- Melyik volt a legnépszerűbb kiállítás a te idődben? A drezdai?

Az is, de homályosan emlékszem egy kínai kiállításra még az ősidőkből, az ötvenes évek elejéről talán. A Pergamon csarnokban volt a kiállítás és kígyózó sorok álltak, hogy bejuthassanak. Azt viszont már nem tudom, hogy mit állítottunk ki.

- A múzeum gyűjteményéből is sokszor válogatnak más kiállítások…

1948-ben én rendeztem az első kiállítást Londonban, igaz, ott még magyar anyag szerepelt. Aztán volt Bordeaux-ban egy nagyobb tárlat, az 1968-as budapesti nemzetközi művészettörténeti kongresszus után. Emlékszem az első japán kiállításunkra, amit nem szívesen rendeztünk. Elődöm, Piegler Andor nagyon irtózott attól, hogy a képek utazzanak, azt mondta: utazzanak az emberek! A képeknek nem tesz jót, az embereknek jót tesz. Én azt gondolom, hogy kellenek a nagy, átfogó kiállítások, amelyeken látszik Európa, az ilyen áttekintéseket nem lehet nélkülözni.

- Így válogattad volna a kiállítás anyagát?

Minden ember másként válogatna. Talán a mi gyűjteményünkből többet raktam volna be, de való igaz, azok mindig láthatók, ezek meg nem. A képek többségét korábban már láttam, akad néhány, amit nem ismertem. Vannak olyan gyűjtemények, amelyek az én időmben még nem is léteztek. A Caravaggiók többségét láttam korábban, hiszen foglalkoztam vele. Ha egyszer egy ilyet össze lehet hozni, akkor össze kell! Ez a kiállítás maradandó lesz, ez kétségtelen.

- Mondják, hogy nehezen befogadható. A barokk amúgy is nagyon sok…

Sok, de nem kell egyszerre megnézni. Ti, akik itthon vagytok, menjetek el többször a kiállításra! Először nézzétek meg a koraiakat, aztán a későbbieket! Töltsetek el vele annyi időt, amennyi a befogadáshoz kell!