Marad-e „vagány 18. századi intézmény” az Iparművészeti Múzeum vagy az épületrekonstrukció belső átalakításokat is magával fog hozni? Erről szólt a Metropolitan Főiskola által szervezett kerekasztal beszélgetés a Mono Galériában, amelynek témája egy dizájnmúzeum igénye lett volna, végül az IMM helyzete, koncepciója, jelene és jövője lett.
Egy friss kormánydöntés bejelentésével kezdődött a Mélyi József moderálta program: 2016 augusztusáig az Iparművészeti Múzeum kikötözik Lechner főművéből, ugyanis elkezdődik az Üllői úti épület rekonstrukciója és egy új szárny építése a Hőgyes Endre utcában, így valósulhat meg „Közép-Európa legizgalmasabb múzeuma”, ahogyan a kormánynak bemutatott és a beszélgetésen is levetített prezentáció egyik oldalán olvashattuk. A Múzeum alapterülete az eddigi 18 ezerről közel 25 ezer négyzetméternyire nőhet, ebből kiállító- és rendezvénytér 8400 lesz (a mostani 2100-zal szemben), most mindössze 500 műtárgy látható az állandó kiállításon, a tervek szerint 60 ezret is láthat majd a közönség. A látogatószám is vélhetően emelkedni fog, a mostani évenkénti 85 ezerről 300 ezerre. Mindez 25 milliárd forintba fog kerülni és 2018 márciusáig tart (nyilván nem véletlenül).
Vagyis amellett, hogy folyamatosan potyog a Zsolnay-dísz az épületről, a gyűjtemény 98 százaléka raktárakban áll, a kiállítótereknek pedig a fele sem klimatizált. Nem véletlen, hogy hetven éve készülnek a rekonstrukcióra, és ugyan akkor biztos minden, amikor lesz hová kiköltöztetni a gyűjteményt és felvonulnak a munkagépek, de ennyire konkrét fenntartói szándék eddig még nem volt az épület – és a múzeum – megmentésére.
Mindezt Horváth Judit, a múzeum kortárs gyűjteményének vezetője ismertette, aki a beszélgetés eredeti témájaként felvezetett dizájnmúzeum kérdésében tehát tényleg illetékesként (mondhatni megszólítottként) volt jelen, hiszen több, kudarccal végződött kísérlet után újra elindulhat a kortárs gyűjtés az IMM-ben. Az más kérdés, hogy az este folyamán többször felmerült, hogy kell-e „kortársról” beszélni, és szükséges-e összekapcsolni a dizájnt az iparművészettel, vagy egyáltalán: tárgyakról van-e szó, amikor dizájnról beszélünk vagy folyamatokról.
Pohárnok Mihály dizájn tanácsadó kicsit gyorsnak tartja a tempót, fél, hogy azelőtt születnek meg a tervek a múzeum épületének átalakításáról és bővítéséről, hogy az intézmény kitalálná és pozícionálná magát. Vagyis hogy marad-e „vagány 18. századi” észjárású intézmény, amelyik anyag szerint osztályozza a gyűjteményét, és hogy mennyire gondolja komolyan a kortárs dizájn gyűjtését, mert ő maga már ajánlotta fel munkáit a gyűjtemény számára (és másokat is buzdított erre), amikor 1975-től és később többször is nekiveselkedtek egy jelenkori anyag összeszedésére, majd megtudta, hogy sok művet ebből egyszerűen kiselejteztek, mert más lett a koncepció. A gyűjtőkör meghatározása lenne az elsődleges feladat. Ha vesznek például egy Breuer Marcell széket, az vajon hová kerül, vagy ugyanígy a 60-as, 70-es évek neves tervezője, Gábriel Frigyes széke. És vajon a kortárs kiállításon kap-e helyet a Szaturnusz-készlet, amelyik szintén a 70-es évek terméke, van is belőle a múzeum gyűjteményében.
Szemerey Samu urbanista hozta fel a „kortárs” definíciójának kérdését, mondván, dizájnfolyamatok vesznek körül minket, amelyeket időben nem lehet lehatárolni és nem is feltétlenül tartoznak a hagyományos iparművészeti kategóriákba. Példaként említette a szoftverek gyűjtését, ugyanis ezek is korunk dizájn termékei, amelyek ma már értelemszerűen a dizájnmúzeumok gyűjtőkörébe tartoznak.
Illusztráció: Az Iparművészeti Múzeum belső tere, 1968 (forrás: Fortepan/orig: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)
