A pártfőtitkár 1987 szilveszterén kereste fel a Műcsarnok Művészet és forradalom című kiállítását, melyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 70. évfordulója alkalmából rendeztek. A művészeti téren kétségkívül egyszerűen gondolkodó Kádár a szájbarágós szocreál helyett egy igazi klasszikus avantgárd kiállítással szembesült. Ám addigra már feladta…
A pártfunkcionáriusok, testőrök és az MTI stábja kíséretében megjelent Kádárt láthatóan váratlanul érték a látottak, a kiállítás kifejezetten a század első évtizedeinek orosz forradalmi művészetére koncentrált. Olyan műveket láthatott a közönség, mint Bakszt jelmeztervei Gyagiljev társulata számára, Chagall, Tatlin olajképei, Kandinszkij tablói, Malevics konstruktivista színpadképei az 1910-es évekből, Goncsarova és El Liszickij díszlettervei, Rodcsenko plakátjai Vera Muhina, a Moszfilm főcíméből ismert Munkás és kolhozparasztnő című, sokunk agyába beleégett szobor alkotójának akt torzója mellett. Több mint hétszáz művet állítottak ki a Műcsarnokban, ennek a válogatásnak ma bármelyik nyugat-európai vagy amerikai múzeum örülne, és persze mi is szívesen látnánk újra Budapesten. Néray Katalin, az intézmény akkori vezetője emlékezéséből tudjuk, hogy Kádár, miután kedvetlenül végignézte a kiállítást, gratuláló szavakat írt a vendégkönyve – Néray ettől a pillanattól tudta, hogy egy korszak végleg lezárult.
A MúzeumCafé februári számának központi témája a rendszerváltás hatása a magyar múzeumok életére. A lapból megtudható többek között, hogy miért állt a Vérmezőn rövidebb ideig Kun Béla emlékműve, mint amennyi ideig készült, vagy hogy miért nem lehetett biztos abban a Ludwig házaspár, hogy mire hazaért Aachenbe, a Budapesten aláírt szerződés még érvényben van-e. Arról is szó esik, hogy vajon akarta-e a nép, hogy elbontsák 1992-ben az előző rendszer emlékműveit (nem akarta), miért kötött ki majdnem Csepelen és Recsken a Szoborpark, és hogy miként vetett véget a rendszerváltás a múzeumok és a műgyűjtők közötti „harmonikus” kapcsolatnak. Megemlékezünk az első magyarországi „kurátori” kiállításról, Hegyi Lóránt Eklektika című tárlatáról az MNG-ben, a Soros Alapítvány első budapesti lépéseiről, melyeket az MTA keretein belül tett meg, és Birkás Ákosnak egy 1982-es előadásáról, amelyben kifejti, hogy aki műtárgyat vásárol, az művészettörténetet ír.
Röviden: mi történt a múzeumokban a három T után.
Illusztráció:
A Műcsarnok Művészet és forradalom – Orosz-Szovjet művészet 1910–1932 című kiállítását Kádár János 1987 szilveszterén látogatta meg. A tárlat vendégkönyvébe a pártfőtitkár elismerő szavakat írt – az akkori igazgató, Néray Katalin (csíkos pulóverben) ezt a gesztust tekintette a régi rendszer lezárásának. Kádár mellett Havas Valéria, a Műcsarnok igazgatóhelyettese, a kép bal oldalán Radics Katalin, az MSZMP KB osztályvezetője (Fotó: Wéber Lajos, MTI)
Eklektika az MNG-ben: Nádas Péter megnyitóját Csorba Géza főigazgató-helyettes, Dévényi István és Hegyi Lóránd kurátor hallgatja (Fotó: MNG Adattár, 22804. 1987 4/4., Hasznos Zoltán felvétele)
