Ha valaki azt gondolja, hogy a pointillizmus egy rövid életű, markáns, de nem különösebben emlékezetes posztimpresszionista festészeti stílus volt a 19. század második felében, az mindenképpen látogasson el a bécsi Albertina kiállítására, csodálkozni fog, hogy ki mindenki követte Seurat-ékat, hogyan folytatódott az irányzat az avantgárdban és még tovább. Legalábbis a kurátorok szerint. Izgalmas gondolatkísérlet, babaszoba díszletben.

Ami a rózsaszín és világos türkiz falak között keringve azonnal megfordul az ember fejében, hogy ennél munkásabb festészetet aligha lehetett volna kitalálni, a képek minél közelebbi megszemlélése alapján nagyon nehéz elképzelni, hogy mindez fizikailag kivitelezhető: mérnöki pontossággal elhelyezett apró pontokból esetenként méteres vagy annál nagyobb kompozíciókat felépíteni. A bécsi kiállítás lényegében Seurat és Signac módszerének átvételéről, értelmezéséről szól, kik voltak azok, aki valójában maguk is pointillistaként működtek és kik azok, akik különböző formájú színfoltokból (pont, négyzet, csík) építették fel műveiket, akár egy életen át, akár csak egy bizonyos korszakukban, vagy alkalmanként, kísérletképpen, mint akár Picasso, akitől szintén látható példa. A stílus sajátos értelmezése akkor válik „érdekessé”, amikor a kurátori kreativitásnak köszönhetően Mondrian színes négyzetei válnak pointillistává.

A kettő között helyezkedik el a kiállítás talán legizgalmasabb terme van Gogh műveivel, akinél a foltok rohanásba kezdenek és egész egyszerűen megmozdítják a festményt – a művész expresszionizmusa az előző termek optikai játékainak köszönhetően kap új színezetet. A sok – főleg belga és holland – zsáner és idill után egy rendkívül dinamikus, élénk kompozíciós technika elevenedik meg itt, mindennél ragyogóbb színvilággal. Pointillizmus párhuzama a mozaikszerű festészettel adódik, bár ennek felismeréséhez is ez a kiállítás kellett: ezen az úton járt a példaként felhozott Jean Metzinger és korábbi művein Robert Delaunay, aki kis csempeszerű foltokból építette képeit. És ahogy a teremszöveg mondja: a pointillizmus egyszer csak „elvadult”: a stílus nemcsak időigényes volt és hamar elavult, de a divizionizmussal olyan „törvények” is születtek, amelyeket meg kellett haladni. Ezt a feladatot vállalták magukra a fauve-ok, elsősorban Matisse és Derain az 1900-as évek első éveiben. A stílusnak még Seurat-nál és Signacnál pontos szabályai voltak, ettől kezdve azonban nem volt szabály. Paul Klee-nél jobb példa nem is kell arra, hogyan lehet színfoltokból absztrakt kompozíciót felépíteni, és ennek az útnak a vége Mondrian, de így legalább már magától értetődik.

Száz mű tíz pillecukor-jellegű teremben, technikai bravúrok és nagy tanulságok az Albertina januárban záró kiállításán.

Vincent van Gogh: The Sower, 1888 (Collection Kröller-Müller Museum, Otterlo)