A holland „arany évszázad” festészetének kiállításával folytatódik idén novembertől a Szépművészeti Múzeum reprezentatív tárlatsorozata, húsz Rembrandttal (közte a legkorábbival és a legutolsóval), valamint három Vermeerrel, ami csaknem a tizede a teljes életműnek.
A spanyol festészet öt évszázadát, valamint a 15-18. századi itáliai piktúrát (Botticellitől Tizianóig, majd tovább, Caravaggióig) bemutató sorozat folytatásaként november 1-jén megnyíló Rembrandt és a holland „arany évszázad” 170 festményt mutat be az 1600-as évek legnagyobb mestereitől. Hasonló átfogó holland kiállítást korábban nem láthatott a magyar közönség, utoljára 1967-ben a varsói múzeummal együttműködésben mintegy száz művet állítottak ki a Szépművészeti Múzeumban. (Ettől a kiállítástól eredezteti „holland” karrierjét Ember Ildikó, a mostani tárlat kurátora, hiszen akkor kezdő művészettörténészként vett részt az előkészítő munkákban.)
A holland 17. század az európai kultúra egyik virágkora volt, a hollandnak pedig kétség kívül a csúcsa. Ám hiába a sok nagyszerű mester és kismester, a kiállítás húzóneve Rembrandt, bár a kurátor elismeri, hogy Rembrandt nem volt annyira egyeduralkodó a sokszínű, változatos holland festészetben, mint Rubens a flamandban. A Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán a Rembrandt-iskola egy egész termet megtölt, ám a múzeum 19-20. század fordulóján még elismert 12 Rembrandtjából ma egyet sem ismer el a tudomány. Ezekből a vitatott alkotásokból most kettőt is kiállítanak, az egyiknek a szakértők új mestert javasolnak, a másik helyzete pedig annyira problematikus és érdekes, hogy dupla oldalas szöveget kap a katalógusban. Ezek nem gyenge művek, hanem a tudomány jelenlegi állása szerint nem a mester keze által készültek.
A kiállítás több szekcióból áll össze. Az első a történeti hátteret mutatja be, a második az új, a kereskedelem által meggazdagodott, polgárosodott társadalom szereplőit vonultatja fel, többek között Frans Hals portréival, csoportképekkel. A harmadik szekció azt ábrázolja, hogy a társadalom egyes rétegei mit kezdtek a gazdagsággal, itt zsánerképekkel, csendéletekkel találkozhat a látogató. A negyedik téma a vallás, a protestantizmus megjelenése a festészetben, ezt követi Rembrandt és leideni körének művészete. A mester korai képeiből volt mód többet megszerezni, mert éppen a budapesti kiállítással egy időben készül Amszterdam és London egy közös öregkori Rembrandt kiállításra, de így is tíznél több kép érkezik Amszterdamból és itt lesz a művész első és az utolsó képe. A legkorábbi, a Szemüvegárus az öt érzéket ábrázoló sorozatból a festő szülővárosából, a leideni múzeumból jön, az egyik legkorábbi önarcképe pedig Münchenből, míg az utolsónak tartott, feltehetően a halála évében készült önarcképét az Uffizi adja kölcsön, ezt annak idején Lorenzo Medici vásárolta meg önarcképgyűjteménye számára. Bécsből érkezik egy női portré, és amerikai magángyűjteményből egy Minerva-ábrázolás – ez a kép egykor Nemes Marcell tulajdonában volt.
A következő szekció a városi életet jeleníti meg, itt a fő attrakció a három Vermeer lesz (a mindössze 38 képből álló életműből): a Geográfus, az Asztronómus és A katolikus hit allegóriája, Frankfurtból, Párizsból és a New York-i Metropolitan Múzeumból. A kiállítást a tájképek zárják. A budapesti gyűjtemény mintegy félezer 17. századi holland alkotással dicsekedhet, ennek a fele tájkép, hiszen egyre inkább ez válik vezető műfajjá a korszak művészetében.
A kiállításhoz készülő katalógus 40 szerző tanulmányait közli.
Rembrandt van Rijn: Önarckép, 1640. London, National Gallery
Jan Vermeer van Delft: Asztronómus, 1668. Paris, Louvre
