A művészettörténeti viták nem szoktak annyira nyíltak és szenvedélyesek lenni, mint ahogyan az a beszélgetés zajlott a szentendrei Czóbel Múzeumban, ahol Barki Gergelynek egy, az Artmagazinban közölt írása volt a vita tárgya: egy festmény bukkant elő egy Czóbel-kép hátán, ami lehet, hogy Huszár Vilmos műve, és lehet, hogy a legkorábbi, Magyarországon fellehető absztrakt mű – vagy nem.
Az attribúciók körül kialakult viták többnyire a Falk Miksa utcában, múzeumi személyzeti szobákban vagy kávézókban, de biztosan szűk körben zajlanak, ahol a vitás felek többnyire nincsenek egyszerre jelen. Néha a közösségi oldalakon is felsejlenek a kételyek, aztán mindenki lép tovább anélkül, hogy valóban kibeszélnék a felvetéseket. Most arra a ritka és örvendetes alkalomra került sor, amikor nyilvánosan, pro és kontra elhangozhattak az érvek és az ellenérvek, bárki állást foglalhatott a vitás kérdésben.
Helyszín: a Czóbel Múzeum egyik kiállítótere, karnyújtásnyira az ominózus képtől. Tárgy: a múzeumban kurátora, Barki Gergely cikke, amelyben alátámasztja azon vélekedését, hogy Czóbel A bergeni szélmalom című festményének hátán, a fedőfesték alól a Hollandiában élt magyar mester, Huszár Vilmos üvegablakterve került elő. A házigazda Topor Tünde volt, a cikket közlő lap főszerkesztője.
Barki Gergely röviden összefoglalta, hogy az általa felkutatott reprodukciókkal és életrajzi adatokkal, valamint a kérdéses mű és más alkotások összehasonlításával hogyan igazolható Huszár szerzősége. Ennek lényege röviden, hogy egy korabeli Huszár Vilmos képen, illetve azon az üvegablakterven, amit ennek ihletésére Theo van Doesburg készített, hasonló motívumok láthatók, mint a most előkerült festményen. A szerző feltételezi, ami logikusnak is tűnhet, hogy Czóbel és Huszár találkozott Hollandiában, Czóbel pedig előszeretettel festett használt vásznakra, mivel újra – pláne az első világháború éveiben – nem tellett neki. A teljes írás elolvasható az Artmagazin legutóbbi lapszámában, így ennek minden részletével nem érdemes most foglalkoznunk.
Gergely Mariann, az MNG főosztályvezetője, aki egyébként Huszárról írta a szakdolgozatát, azonnal jelezte kételyeit, és a beszélgetésen lényegében most ő volt a másik fél, aki Barki logikájával több ponton sem ért egyet. Úgy véli, hogy nincs bizonyíték arra, hogy Czóbel és Huszár találkozott, és Huszár ekkor már egy elismert művész volt Hollandiában, így nem valószínű, hogy az ismeretlen, párizsi „menekült”, Czóbel vette volna a bátorságot és egy Huszár-képet lefest. Felhozta azt is, hogy ez egy gyenge munka (ebben az egyben mindenki egyetértett), Huszár pedig ennél sokkal jobb festő volt.
Forgács Éva a korszakot jól ismerő „kívülállóként” volt részese a vitának, ő is felvetette a minőséggel kapcsolatos problémáit, illetve annak nézne utána jobban – Barki helyében –, hogy nem lehet-e másé, mint Huszáré a festmény. Azt kellene kizárni ugyanis, hogy nem festhette-e a képet valaki a bergeni művésztelepről, illetve megnézni, kik azok a művészek, akik 1916 körül üvegablakterveket készítettek Hollandiában. Megemlítette, hogy a művészettörténeti kutatásban vannak „igen-emberek”, akik rendszerint valaminek a bizonyítására fektetnek nagyobb hangsúlyt, míg a „nem-emberek” a felvetések cáfolatára. Mindkét típus mindig talál bizonyítékokat a saját állításának alátámasztására. Barki Gergely valódi igen-ember, erre már többször szolgált példával.
Molnos Péter is részt vett a beszélgetésen, ő azt hangsúlyozta, hogy függetlenül Barki igazától, a cikk születése önmagában szükséges a vitához, így a szerző jól tette, hogy a nyilvánosság elé állt véleményével, legfeljebb ő hipotézisként fogalmazta volna meg mindezeket, nem pedig állításként. Mivel Molnos sem Huszár-szakértő, így ő is inkább módszertani kérdéseket vetett fel, és nem foglalt állást a Huszár versus nem Huszár kérdésben.
A nézők között foglalt helyet Passuth Krisztina, aki járt Huszár Vilmos műtermében, és a László Károly gyűjtemény feldolgozása során is számos Huszár Vilmos üvegablakterv volt a kezében – ez a kép egyikhez sem hasonlít. A magyar modernizmus tekintélyes kutatója abban azonban nem ítélkezett, hogy igaza lehet-e egykori tanítványának, Barki Gergelynek.
Az egyébként élesedő vitában felmerült, hogy akár Huszár maga is lefedhette fehérrel a saját festményét, és így adhatta oda a vásznat újrahasznosításra Czóbelnek, nem pedig Czóbel alázta meg Huszárt azzal, hogy a képet lefestette. Ehhez kapcsolódott az a felvetés, hogy lehet-e a művész megsemmisítésre ítélt műveit előbányászni – erre azért számos példát találunk a magyar és a nemzetközi művészettörténetben is. A felek abban sem értettek egyet, hogy ez a kép mennyire absztrakt, hogy Huszár mennyire volt az 1916-ban, és hogy szabad-e olyan kijelentéseket tenni (még ha kérdőjellel is), hogy lehet-e ez a legkorábbi, Magyarországon fellelhető absztrakt festmény.
Egyben viszont teljes volt a konszenzus: Barki Gergely kutatásai és írásai fontosak és szükségesek, ráadásul sok esetben „betalál”.
A bergeni szélmalom és hátán a problémás üvegablakterv a Czóbel Múzeum állandó kiállításán megtekinthető.
